3. fejezet /1

Sziasztok!

Megint kicsit későn, de meghoztam az új részt, ez is ilyen felesben, mint az első fejezetet. Régebben volt szokásom ilyen megahosszú fejezetek írása, ezután már nem nagyon fogom felezgetni őket :D Itt már történik is egy-két esemény, remélem tetszeni fog! :) 

Hát körülbelül ennyit tudok hozzáfűzni, az egyetem által jelenleg erőteljesen leszívott agyammal! :D Köszönöm szépen, hogy írtatok, és olvastok, nagyon örülök a kommenteknek, és annak is, hogy régi olvasók is írtak nekem :))) Köszönömköszönöm!! :)

Jó olvasást! :)

Dorililien 

Szokatlanul csendesen telt a pálya felé vezető út. Igaz, mindösszesen tizenöt percig tartott, de nálam normális esetben még ilyen rövid időtartamra is nehéz csöndben maradni. Talán a fáradság tette. Vagy, hogy túlságosan lekötött Melbourne hatalmas felhőkarcolóinak, üvegezett irodaházainak, és a zsúfolt, forgalmas utcáinak bámulása. Olyan volt, mint egy bármilyen nagyváros, egy átlagos napon. Itt úgy tűnik, nincs akkora felbolydulás a Forma-1 előtt, mint nálunk. Bár Mogyoród legalább kétszáztízszer ilyen kicsit, és annyian lakják, mint Melbourne egyetlen utcáját, így nem meglepő, hogy ott július végén a város teljesen megőrül. De azért meglepett, hogy itt még egy csapatzászlót, rajongói felszerelésbe öltözött embert vagy Gyerünk Webber feliratot sem láttam. A pályához közeledve persze azért megjelentek az utcai árusok, a szállókba érkező szurkolók (főként részeg szurkolók), és az egyéb „nézelődő” tömeg. Gondolom, azért holnapra azért többen lesznek. Elvégre még csak szerda van.
Mindig is életem toplistás élményei között fogom számon tartani azt a pillanatot, amikor a pálya felé haladva hirtelen letértünk a „normális” útvonalról, és a főbejárat iránya helyett balra kanyarodtunk el, majd ráfordultunk egy keskeny útra. Csak egy egyszerű, aszfaltozott út volt ez, körülötte szépen rendezett füves dombokkal és zajszigetelővel, mégis a szívem még sohasem dobbant ekkorát egy ennyire mindennapi autóút látványától. Persze az nem is a külseje volt a lényeges és érdekes, hanem az ahová vezetett… igen, az ausztrál Forma-1-es Paddockba.
Nos, az első Hungaroringes élményem sem volt semmi… na de ez? Ráadásul egyből a Paddockba? Még így, jóval az élmény után sem tudom hűen leírni, mit is éreztem akkor pontosan. Talán majd harminc év távlatából képes leszek rá, bár ebben sem vagyok igazán biztos. Ezt át kell élni. Elcsépelt, de igaz.
Martin láthatóan semmit sem vett észre abból a katarzisból, amibe a VIP útra való ráfordulás után kerültem, és kivételesen én sem tájékoztattam őt örömömben hisztérikusan sikítozó stílusban a bennem kavargó érzésekről. Csak ültünk mindketten a kocsiban, Martin az utat figyelte, én pedig a jobb oldalunkon feltűnő Melbourne Grand Prix Circuit részleteit próbáltam a távolból kivenni és ezzel egyidőben a fékevesztett tempóban dübörgő szívemet lenyugtatni. Amennyivel közelebb kerültünk a pályához, annál sikeresebben tudtam annak minden egyes négyzetméterét végigpásztázni és agyammal lefényképezni, ám annál nehezebb volt a bennem feltörő izgalmat mérsékelni. Sőt, egy idő után nem is sikerült. Már az ellenőrzőpont közelében jártunk, amikor Martinhoz fordultam és egy kissé eszelős stílusban (igazából másmilyenben nem is tudok érzelmeket kifejezni) felkiáltottam:
- Na neee! Mi most komolyan ide… ide fogunk bemenni?
- Komolyan ide… ide fogunk bemenni – utánozott Martin nevetve. Persze, ő már járt a téli tesztek alkalmával Paddockban, neki nem volt annyira nagy cucc, mint nekem. Meg úgy nagy általánosságban is, nekem minden „nagyobb cucc”, mint neki.
- Te jó ég.
A biztonsági őr (-szerű fickó… igazából biztos van ezeknek valami spéci nevük, de fogalmam sincs mi az. Talán Géza?) elkérte tőlünk a VIP pass-unkat (igen, nekem is van. Azt hiszem, ez az információ és a hozzákapcsolódó szintén hisztérikus érzelmeim még megérnének pár mondatnyi ujjongást, de most ezt kihagyom. Látatlanban is azt mondom, sokat fogok még ezekről a bizonyos érzelmekről beszélni a szezon során) és miután érvényesnek és megfelelőnek találta őket, kinyitotta a kaput, mi pedig áthajtottunk rajta. Próbáltam tudatosítani magamban, hogy igen, most már ténylegesen az Ausztrál Paddock területén vagyok. És, hogy te jó ég…
Martin a Paddock Parkoló (ez csak szerintem hangzik iszonyú jól?) területére hajtott, ahol már ott álltak a csapatok kamionjai, a szerelők, csapattagok bérelt autói. Természetesen itt is volt egy őr, akinek megmutathattuk a VIP passunkat és a kocsi parkoló kártyáját, majd a csávó a helyünkre irányított minket. Martin a 134-es számú, fehér sávval elválasztott parkolóhelyre állt, majd a kártyát a szélvédőhöz helyezte. Készek voltunk kiszállni a kocsiból, belépni a Forma-1 világába… hm, egy kis ellentét, prózai kifejezőeszközként sosem árt. Persze csak akkor, ha nem ilyen totál béna, mint az enyém.
Kinyitottam az ajtót, megmarkoltam a táskámat, kikászálódtam az autóból, majd becsaptam magam mögött az ajtót. Vettem egy hatalmas levegőt, majd a tengelyem körül megfordulva szembetaláltam magam a Paddock őrületes, színesen kavargó, szívdobogtatóan izgalmas világával. És azonnal beleszerettem.
Látszólag minden fejvesztettnek és összevisszának tűnt: a különböző posztban lévő és csapatban dolgozó szerelők oda-vissza rohangáltak a kamionok és a boxok között, egyesek dobozokat pakolásztak, mások különböző papírokat, laptopokat hordtak, mások az ő munkájukat ellenőrizték. Egy-egy csapat már belekezdett a Motorhome-ok építésébe, mások a gumiszetteket ellenőrizték, a Red Bullos srácok pedig éppen pihenőt tartottak és egy-egy hideg üdítő társaságában élvezték az ausztrál napsugarakat. Igazából persze minden rendezett és összeszedett volt, minden csapatnak és a csapat szerelőinek is ilyennek kell lennie, hiszen ők a Forma-1-ben dolgoznak, nem lehetnek olyanok, mint a pesti autószerelő műhelyek Ráérünk még arra! - mentalitású alkalmazottjai.
Elvarázsolt az egész, mindenestül: a légkör, az emberek (annak ellenére, hogy egyiküket sem ismertem), a boxok hatalmas, fényes épülete, ez a kis „falu” a pálya szívében. Annyira belemerültem a Paddock csodálásába, hogy meg sem hallottam, hogy Martin hozzám beszél. Pedig igazán feltűnhetett volna, tekintettel arra, hogy csak mi beszéltünk ott magyarul, tehát rajtam kívül senkihez sem intézhette a mondanivalóját.
Meglengette előttem a kezét, én pedig mosolyogva fordultam felé.
- Tetszik? - kérdezte.
- Az nem kifejezés. Lakhatok itt?
- Egy idén hozott szabály értelmében senki sem aludhat a pályán… de a nap további részét felőlem itt töltheted – nevetett. – Nekem lassan mennem kéne. Még Elliothoz is be kell néznem, mielőtt elkezdek dolgozni.
- Elliot?
- Azta! Valami, amit te nem tudsz, én viszont igen… ez nem semmi! Elliot, vagyis Elliot Dason-Barber, a vezető mérnök. Ő itt a góré. Meg persze Tony, Dieter, Mike… de nekünk, szerelőknek, főleg Elliot. Egyébként nagyon rendes. Figyelj, gyere velem és bemutatlak neki!
- Nem lehetne… nem lehetne egy kicsit később? Olyan jó ezt nézni – magyaráztam.
- De, persze. Akkor nem gond, ha egyedül hagylak?
- Martin… huszonöt éves vagyok.
- Jó, jó, oké tudom. Csak kérdeztem.
- Egyébként feltűnt, hogy néha úgy kezelsz, mintha a bátyám lennél?
- Mindig is szerettem volna egy húgot.
- De én a nővéred vagyok!
- Tudom – nevetett, aztán felkapta a Lotus emblémás sporttáskáját és elindult a boxok felé. Én pedig ott ácsorogtam, továbbra is a szerelők lenyűgöző munkáját figyelve, beszívtam magamba a hamisítatlan Forma-1 hangulatot és egyszerűen csak mosolyogtam. Mosolyogtam, igazán felhőtlenül boldogan. Úgy éreztem, soha nem voltam még ennél jobb helyen – és most nem konkrétan a hely minőségéről beszélek, hanem arról, hogy egyszerűen odaillettem. Ez az én életem: a Forma-1, ha (még) nem is vagyok annak a nélkülözhetetlen része, de közel kerültem ahhoz, hogy azzá váljak. Már csak rajtam múlik a dolog…
- Te átnézted már a jerezi telemetriaadatokat? – szólalt meg mellettem hirtelen egy hang, egyszerre kizökkentve engem a gondolataimból. Megfordultam és egy kék szempárral találtam magam szemben, amely egy hosszú szőke hajú lányhoz tartozott. Egy Lotusos csapatinget viselt, a nyakában pedig ott lógott a szerelői VIP pass. A kezében valamilyen lefűzött papírtömeget tartott, amelyekre számomra tökéletesen értelmezhetetlen szimbólumok, ábrák és összefüggéstelen egymást követő számsorok voltak nyomtatva. Várakozásteljes pillantásából ítélve pedig az előző kérdését hozzám intézte.
- Ó, persze. Többször is. Úgy ismerem a jerezi telemetriaadatokat, mint a tenyeremet - válaszoltam vigyorogva. A gúnyos hangsúlyom neki is feltűnt, és miután meglóbáltam előtte a VIP passomat, külön kiemelve az alján virító „Civil” feliratot, leesett neki, hogy a lehető legrosszabb emberhez fordult a kérdésével.
- Jaj, bocsi. Még új vagyok itt, és azt hittem te is szerelő vagy, csak mert láttalak az előbb beszélgetni azzal a Lotus inges sráccal. Még egyszer bocs – nevetett fel zavartan.
- Nyugi, semmi gond – válaszoltam mosolyogva. Másodszori megszólalására feltűnt, hogy egy kissé német akcentussal beszéli az angolt. Lehet, hogy azért, mert német? Hm, van benne logika.
- És amúgy, mi vagy itt igazából? PR asszisztens? Azt hiszem, azok szoktak civilek lenni.
- Nem én… én csak az öcsémet kísérem. Ő volt az a Lotus inges srác, akit az előbb láttál – magyaráztam. – Egyébként Réka vagyok – mutatkoztam be neki, mivel a lány elég szimpatikusnak tűnt.
- Lena vagyok. Lena Wikström, Németországból. – Haha, lottóznom kéne. – Lehet, hogy hülyeséget mondok, de te nem magyar vagy?
- De – válaszoltam csodálkozva. Mert az addig oké, hogy én rájövök az akcentusából (meg a nevéből), hogy ő német. De egy német lány honnan a francból ismeri a magyar keresztneveket?
Ő is érezte, hogy erre valamiféle magyarázatot kellene adnia.
- A nagynéném Magyarországon él és sokszor voltunk már nála. Az ő szomszédját pedig Rékának hívják, és állandóan panaszkodik rá. Igazából, ki nem állhatja.
- Ha azért panaszkodik, mert ez a bizonyos Réka állandóan vasárnap délután a Forma-1-et ordíttatja, és nem tud tőle aludni, akkor én vagyok ez a Réka.
- Neeem – nevetett. – Ezzel a Rékával az a probléma, hogy hét kutyája van egy emeletes házban.
- Ó, értem. Nekem csak egy teknősöm van. Nem túl zajos állat – nevettem én is.
Hirtelen hatalmas csattanást hallottam magam mellett, és ijedten összerezzentem. A Lotus Motorhomejának második emeletét kezdték el a szerelők éppen építeni, amikor a daru tetején álló ember leejtett valamilyen alkatrészt, ami a földre érve darabokra tört. Az esemény után minden szerelő a saját nyelvén tisztességesen elkáromkodta magát, majd az egyik srác bement a boxba – valószínűleg egy másik, hasonló alkatrészért. Ezután folytatódhatott a munka.
- Remélem, én nem fogok elrontani semmit az első napomon – kommentálta az eseményeket Lena. – Mármint nem úgy értem, mindenki hibázhat, csak talán nekem egy hiba az első napomon nem lenne túl jó belépő.
Jogos.
- Tudod, ez van mindig. Maximalista akarok lenni a munkámban, főleg most, itt. Egyszerűen odavagyok ezért az egészért. Nekem ez volt az álmom – magyarázta tovább, és kezdtem felismerni a rokon tulajdonságainkat. Oké, én nem vagyok mérnök, valószínűleg még egy csavart sem tudnék tisztességesen egy alkatrészhez illeszteni, viszont nekem is a Forma-1 volt az álmom, ha más értelemben is, mint Lenánál… Na jó, saját magamat is kiröhögtem volna, ha eszembe jutott volna az a „terv”, hogy én esetleg majd szerelő leszek valami csapatnál. Igazából, annak a csapatnak, ahova én beállnék, az lenne az utolsó éve a Forma-1-ben. Vagy még egy évet sem bírna. – És utálom azt, amikor lebecsülnek, csak azért mert lány vagyok. Egy lány, mint Forma-1-es szerelő? Na, ne nevettess. Körülbelül ez mindenki véleménye. Miért ne érthetne egy nő annyira a Forma-1-hez, mint egy férfi?
Egy pillanatra megtorpant, aztán egy kicsit elpirulva ennyit mondott:
- Úh, bocsi, hogy ezt mind rád zúdítottam. Gondolom, most teljesen hülyének nézel.
- Nem, dehogy is. Figyelj, teljesen együtt tudok veled érezni. Én is állandóan ezt kaptam a fiúktól… Értek a Forma-1-hez, mármint nem a technikai részéhez, hanem az ööö… többihez. Átlátom a taktikákat, azt, hogy melyik pilóta mire képes, tudom mindig az eredményeket ilyesmi. De folyamatosan csak ezt hallottam a többiektől: Egy csaj mégis mit érthet a Forma-1-hez? Miért NE érthetne? Nem kisebb az agykapacitásunk, mint a fiúknak és ugyanúgy, ahogy ők is meg tudnak tanulni főzni meg varrni meg a franc tudja mit, mi is lehetünk hozzáértő Forma-1 rajongók – magyaráztam indulatosan.
- Sőt, még hozzáértőbbek is vagyunk, mint ők.
- Pontosan. És jobb fejek is – fűztem hozzá vigyorogva.
- Arról nem is beszélve, hogy a nők alapvetően intelligensebbek, mint a pasik – nevetett már ő is. Szimpatikus volt Lena nagyon, és kétségtelenül valami rokonlélek- féle. Ugyanakkora rajongója a Forma-1-nek mint én (bár abban nem vagyok biztos, hogy olyan elvetemült-e, mint én… majd rá kell kérdeznem, emlékszik-e még, hogy 2000-ben Monacoban milyen hiba miatt esett ki Schumacher. Ha igen, akkor tökéletesen elvetemült) és őt is idegesíti, ha a fiúk lebecsülik a hozzáértő képességét a sporthoz. Hogy nekem mennyi konfliktusom volt még anno a suliban az osztálytársaimmal! Volt pár eeegészen hangos szóváltásunk, de végül sikerült kivívnom a tiszteletet: tizenkettedik végére már úgy tekintettek rám, mint a legfőbb sportszakértőre Dávid Sándor után.
- Á, Réka – fogta meg hirtelen valaki a vállam, én pedig ijedten összerezzentem. Megfordultam és… most valószínűleg valami olyan részt várhatnánk, hogy „szemben találtam magam a baltás gyilkossal”, de nem. Csak Martin volt az. De ő is épp elégé rám ijesztett.
Aztán eszembe jutott, hogy áll mellettem két – egymás számára – ismeretlen személy, és talán kellene valamit tennem az érdekében, hogy ismerőssé váljanak.
- Ő itt Ábel Martin, az öcsém. Martin, ő itt Lena – mutattam be egymásnak őket, Martin pedig mosolyogva a lányhoz fordult:
- Á, Lena. Szükség lenne a segítségedre. Mint látod, történt egy kisebb baleset – mutatott az összetör Motorhome-darabokra a földön. – Össze kéne takarítani.
Lena értetlenül meredt az öcsémre.
- Tudom – húzta együttérző mosolyra a száját Martin. – Biztos állandóan téged zargatnak, mert te vagy itt az egyetlen, aki dolgozik is, a többi takarítószemélyzetis meg a „kamiont tisztítja”, pedig tudom, hogy csak a parkolóban cigiznek. De most sürgős lenne a segítség.
Becsületemre legyen mondva, én próbáltam jelezni Martinnak, hogy maradjon csöndben, vagy legalább javítsa ki magát valamivel, az sem baj, ha teljesen átlátszó kamu dumával, mert abban is benne van legalább a jó szándék. A jó szándék, hogy miután Lenát takarítószemélyzetisnek nézte, és - ezzel beállt a Lányok nem értenek a Forma-1-hez ostoba sztereotípiáját fújók táborába, legalább megpróbál magyarázkodni és elnézést kér. De Martin nem figyelt rám.
- Én nem vagyok takarítószemélyzetis – válaszolta Lena kimérten, de éreztem, hogy a hangjában ott van az elfojtott indulat. Ami bármelyik pillanatban kitörhet…
- Nem? Akkor mi vagy? – húzta fel a szemöldökét Martin.
- Szerelő vagyok, a Lotusnál. – Mondata második felét külön kihangsúlyozva megrángatta egy kissé a csapatingjét, mintha az olyasvalami lett volna, amit Martin eddig nem vett észre. Bár szerintem a takarítószemélyzetisek is Lotusos pólót viselnek, de mindegy…
- Te?
Ne, Martin, könyörgöm ne! – üzentem a szememmel. Miért kell ezt?  Most komolyan ellenséget akarsz szerezni már a szezon legelején? Éreztem, hogy itt már semmilyen kimagyarázó szöveg nem segít az öcsémen, esetleg egy őszinte bocsánatkérés. De az sem most. Ugyanis Lena elfojtott indulata abban a pillanatban robbant.
- Igen. Esetleg túl szőkének nézek ki hozzá? Vagy csak szimplán az a baj, hogy lány vagyok? – támadt neki Martinnak.
- Hát, eddig egyszer sem láttalak a csapattal. És senki nem mondta, hogy van egy csaj is köztünk…
- És? Annyira fontos lett volna mondaniuk? Ja, igen, legalább fel tudtatok volna készülni rá, hogy jön majd valaki, akit lebecsülhettek, meg akin röhöghettek, csak mert lány és „úgy sem ért a Forma-1-hez, mert az férfias sport” – folytatta Lena tovább, de már egy fokkal nagyobb hangerőn.
- Hé, ezt nem mondtam – csak ennyit tudott válaszolni Martin, és láttam rajta, hogy egyre kínosabban érzi magát. Már neki is leesett, hogy akaratlanul is a kollégája lelkébe tiport.
- Nem. Nem mondtad. Ezt nem – húzta erőltetett mosolyra a száját Lena és továbbra is karbatett kézzel meredt Martinra.
Az öcsémnek szerencsére azért leesett, hogy talán elnézést kellene kérnie. Tétován ugyan, de azért ennyit mondott:
- Oké… igazad van, bocsi.
- Ó. Lekötelezel.
- Tényleg, ne haragudj – mondta újból és láttam rajta, hogy ezt komolyan gondolja. Martin igazából sohasem volt jó a bocsánatkérésben – legtöbbször vicceléssel próbálta oldani a feszültséget és a haragot, és így akarta kimutatni, hogy hülye volt, de sajnálja. Ha pedig rávette magát arra, hogy ki is mondja az érzéseit, akkor rettentően sután és bénán hangzottak a szájából a „sajnálom” és „ne haragudj” szavak.
Lena nem úgy tűnt, mint akit egy kicsit is meghat a dolog, de végül nem mondott semmit. A box előtt ácsorgó, headseten beszélgető férfihez lépett, és jelzett neki, hogy szeretne valamit, mire az egy kicsit letolta a fejhallgatóját és bólogatva végighallgatta a lányt. A férfi kis időre eltűnt a boxban, majd egy seprűvel a kezében jött vissza. Átadta Lenának, aki elkezdte összetakarítani a törött alkatrész darabjait.
- Nagyon megsértetted – fordultam Martinhoz.
- De honnan tudhattam volna, hogy nálunk dolgozik? Egyszer sem láttam a megbeszéléseken, se a teszteken. Meg amúgy is… ő egy csaj!
- Na, itt kezdődnek a problémák. Miért ne lehetne egy lány szerelő?
- Hát… - gondolkodott el Martin. – Lehet az. De akkor is szokatlan.
- Azokból, amit mondtál neki ez az egész nem úgy jött le, hogy „szokatlan”, hanem hogy „kizárt” – magyaráztam. – És ez nagyon érzékenyen érintette.
- Ez nem hiszem, hogy olyan dolog, amin meg kéne sértődnie.
- Neki az. Majd azért szerintem kérj még tőle bocsánatot. Szerintem jófej.
Martin elég hitetlenkedő képet vágott. És valószínűleg Lena is hasonlóan reagált volna, ha azt mondom: az öcsém jófej. Pedig azok, mindketten. Csak az első szerencsétlen beszélgetésük alatt ezt nem sikerült nekik egymásról leszűrni.
- Aha. Biztos. De nekem mennem kell vissza a raktárba pakolni, csak azért jöttem, hogy szóljak a takarítás miatt. Ja, és fél nyolckor megbeszélés lesz, mostmár tényleg szeretnélek bemutatni a többieknek.
- Ó, hát persze, értem én. Ilyen nővérrel, mint én vagyok értem, hogy dicsekedni akarsz – vigyorodtam el.
- Meséltem nekik, hogy Schumacheres ágytakaród van, és ez nagyon kíváncsivá tette ő… Jól van na, oké, tudod, hogy csak viccelek, de könyörgöm NE NÉZZ ÍGY RÁM! Őszintén megrémítesz. Ha ezt a fejet negatívban lefényképezném, pont elmehetne egy horrorfilmbe.
- Az volt a célom, hogy megrémítselek. Ezzel az ágytakarós dologgal meg állj le, légy szíves – néztem rá újra rettenetesen csúnyán.
- Jó. De most tényleg vissza kell mennem. – Intett egyet, aztán otthagyott egyedül. Gondoltam, odamegyek Lenához, hogy Martin nevében is ismét bocsánatot kérjek és megpróbáljam őt meggyőzni arról, hogy az öcsém nem akart bunkó lenni, vagy ilyesmi, egyszerűen félreértette a helyzetet (a filmekben is mindig működik ez a „nem azt történt amire gondolsz” lélekbúvár duma). Azonban addigra már Lenához odalépett egy rövid, fekete hajú srác és valami leltárjegyzékről kezdett el beszélni, meg arról, hogy Elliot kéri, hogy vigyék be az adatokat a számítógépbe. Lena bólintott egyet, aztán elindult a boxok felé.
Hirtelen nagyon egyedül találtam magam. A szerelők körülöttem sürgölődtek (továbbra is a Motorhome építésével bajlódtak), pár PR-os csaj egy kis asztalnál ült és laptopon nézett valamit, a biztonsági őrök pedig egymással beszélgettek, valami számomra teljesen értelmezhetetlen nyelven. Az élet zajlott, mindenkinek megvolt a saját munkája ebben a kis Forma-1-es faluban, csak én álltam ott totál szerencsétlenül és dologtalanul. Kezdtem magam egyre kívülállóbbnak érezni (tulajdonképpen… az is vagyok), miközben magamon éreztem a PR-os lányok tekintetét, és ugyan ahhoz túl messze voltak tőlem, hogy értsem, miről beszélnek, mégis szinte biztos voltam benne, hogy én vagyok a téma. Ki ez a csaj? Mit keres itt? És mi az az ízléstelen felső rajta? Na, jó, ezt az utolsó mondatot valószínűleg tényleg csak a paranoiás énem mondatta velem, ugyanis a kedvenc piros, V-kivágású, fekete mintás blúzom volt rajtam. És egy teljesen egyszerű, piros, V-kivágású blúz (fekete mintával) még a legakadékoskodóbbaknak sem szúrhat szemet.
Mielőtt a hülye gondolataimba jobban belebonyolódtam volna, inkább úgy döntöttem, Martin után megyek. Úgyis annyira be akart mutatni Elliotnak, meg a többieknek, és ha dolga van, akkor sem zavarnám. Csak csendben körülnéznék a boxban, aztán leülnék egy sarokba, és figyelném őket. Nekem pont elég érdekes az is.
Így hát elindultam a boxépület felé, magabiztosan és természetesen, mintha már százszor tettem volna meg ezt az utat, és az életemben mindennapos lenne, hogy a Lotus boxszából ki-be járkálok. Igazából persze rettenetesen féltem, hogy valaki megkérdezi, mi a fenét akarok ott. S bár emlékezeteim szerint, a Lotus bilétával a nyakamban teljesen legálisan beléphetek minden Lotus „fennhatóságú” területre, azért örültem volna, ha Martin ott van mögöttem, és ha bárki kötözködni kezd, csak annyit mond: velem van, és ezzel el is van intézve a dolog.
Szerencsére nem kérdezett senki semmit, így zavartalanul bemehettem a boxba, gondoltam először a raktárban próbálok szerencsét. Harmadszorra meg is találtam, melyik az (összesen három helyiség van, úgyhogy igazán profi vagyok), majd beléptem a nagy, szürke ajtón. Ott is rengeteg szerelő dolgozott, Martin szőke fejét azonban azonnal sikerült kiszúrnom az emberek között. Meg egy másik szőke fejet is: Lena alig tőlem pár méterre ácsorgott, kezében ismét valami papírral (igazából ezeknél a szerlőknél folyamatosan „valami papír” van) és bosszúsan motyogott magának.
- Ki a franc csinálta ezt a leltárjegyzéket? Képtelenség rajta kiigazodni. És mi ez a rengeteg kihúzogatás? – Aztán hirtelen gúnyos mosoly terült szét az arcán, és hangosan, már mindenki számára érthetően ezt mondta:
- Kész szerencse, hogy ezt a gyönyörű leltárjegyzéket dedikálták! Már a legelején is az aljára kellett volna néznem, és rögtön rájöttem volna, ki alkotta, kedves M.A. Martin, ez cirill betűkkel van írva, vagy esetleg valami érdekes ótörök karakterrel? Vagy várj, tudom már, ez ilyen titkos kódos játék, amit tízévesen játszottunk! A kis ház az az „a” betű, a telefon az „s”… csak megoldókulcsot felejtettél el adni… - görbítette le játszott szomorúsággal a száját Lena. Én azért elnevettem magam, meg pár szerelő is, akik értették, amit mondott. Martin egy pillanatra megtorpant, mintha tényleg elgondolkozna azon, vajon ő írta-e azt az összevissza leltárjegyzéket. Majd felvette ő is azt a magabiztosan gúnyolódó stílust, mint Lena, és válaszolt.
- Kedves Lena, egy: az én monogramom nem M.A., hanem M.Á., tudod, magyarban van olyan betű, aminek a tetején van egy kis vessző. Kettő: mindösszesen egy órája érkeztem, tehát nyilván volt időm arra, hogy ezidő alatt elkészítsek egy olyan listát, aminek az összeírása egy egész délutánt vesz igénybe. De azért köszi, hogy rám gondoltál – tette keresztbe ő is a karját, pont úgy, ahogy a lány felelősségre vonta őt.
Lena határozott arckifejezése azonnal átváltott egy kevésbé határozott elpirulásba.
- Ó, aha, értem. Akkor ki volt? – próbálta gyorsan terelni a témát.
- Matthew – szólalt meg mellettem egy rövid, barna hajú srác, miközben épp egy szett kereket emelt meg.
- Tudod, Matthew Adams. M.A. – gúnyolódott tovább Martin.
- Oké, bocsi – adta föl Lena.
- Lekötelezel – válaszolt Martin ugyanazzal a szóval, mint Lena tette a „takarítós” ügy után. – De azért gondolom, még neked áll feljebb – fűzte hozzá, és azért láttam rajta, hogy megsértette a lány gyanúsítgatása.
- Annyit mondtam, bocsi. Félreértettem a dolgot és kész. Egy szóval sem mondtam, hogy nekem áll feljebb.
- Ó. Igen – legyintett Martin.
- Tényleg bocsi – magyarázta tovább Lena. Úgy tűnt, a bocsánatkérés neki sem a legfőbb tehetsége. És kétségbeesett próbálkozásával csak annyit ért el, mint Martin nála. Magyarul semmit.
- Miért van az, hogy csak azért, mert megsértettelek, már egyből én vagyok az, aki nem végzi rendesen a munkáját? Meg aki ilyen pocsék leltárjegyzéket csinál?
-M.A. Azt hittem, Ábel Martin.
- Örültél volna neki, mi? - mosolyodott el gúnyosan az öcsém. – Tanulj meg olvasni!
- Oké. De először megyek és elásom magam a szemeteslapátommal –vágta rá végül dühösen Lena, aztán eltűnt egy laptoppal a kezében. Matthew – egy öregedő rövid fekete hajú, szakálas férfi –lehajtott fejjel követte, és látszott rajta, hogy nagyon kínosan érzi magát. Elvégre, ha ő igényesebben írja meg azt a leltárjegyzéket, Lena és Martin nem vesznek össze újra. Vagy ez már csak olaj volt az amúgy is hevesen lángoló tűzre, ami az első szerencsétlenre sikerült beszélgetésükkor izzott fel?
A kérdésre egy órával később, a csapatmegbeszélésen kaphattunk választ.

2. fejezet

Sziasztok!
Tudom, eléggé késtem vele, de itt van a második fejezet. :) Köszönöm az előző fejezetekhez a kommenteket, olyan nagy örömmel olvasom őket :D Ezt mindig leírom, de ez az igazság. Kérlek most is osszátok meg a véleményeteket! Remélem, azért vagytok páran, akik olvastok :D
Jó olvasást! :)
Dorililien

Vajon létezik olyan szó, hogy hihetetlenülextraszuperfantasztikus? Ha nem, akkor kérvényezni fogom, hogy kerüljön bele a Magyar értelmező kéziszótárba. Újkeletű kifejezés, jelentése: Crown Promenade Hotel.

Ez a leggyönyörűbb hotel, amit valaha láttam. Tudom, mindenki ezt mondja, aki egyszer eljut valami szép helyre, mert ez olyan rohadt jól hangzik és az emberek irigykedni kezdenek tőle. De ezt én teljesen és tökéletesen komolyan gondolom. Hogy miért? A szobánkban az egyik fal helyén padlótól plafonig ablak van, ahonnan tökéletes rálátás nyílik az egész városra, Martin és az én lakosztályomat pedig egy hatalmas akvárium választja el, tele mindenféle színes hallal, ráadásként hangulatvilágítással az alján (kérdem én, a halakat ez nem idegesíti?). Mindkét lakosztály rendelkezik egy nappalival, két fürdőszobával és egy „kisebb” (értsd: háromszor az én szobám plusz a fél nappalink) hálószobával, két beépített plazmatévével, plusz három kisebbel, Hifi-berendezéssel, minibárral és…
Komolyan, még magamat is irigylem. Főleg ha még azt is hozzávesszük, hogy kik laknak a szomszédban…
Délután három órakor érkeztünk meg Melbourne-be, a hotelnél pedig már várt minket az eligazító srác, átadott nekünk egy Lotus emblémával ellátott kártyát, amin minden fontos információ rajta volt a hotellel, a várossal és azzal kapcsolatban, hogy Martinnak melyik nap, mikor kell pontosan kint lennie a pályán. A recepción, miután kitöltöttük a bejelentkező lapokat, átadták nekünk a szobakártyákat, majd fellifteztünk a negyedik emeleti lakosztályunkhoz, ahol a londinerek gyors és hatékony munkájának köszönhetően már ott voltak a bőröndjeink, az asztalon pedig jól behűtött pezsgő és „üdvözlő” bonbon várt minket (a pezsgő eddig érintetlen maradt, Martin ugyanis állítása szerint „munka előtt nem iszik”, én meg egyedül nem iszom, a bonbont azonban valaki galád módon felzabálta… az epres ízlett a legjobban). Félórás „szobamegcsodálás” és Martin ezt a kádat nézd! Nagyobb mint a fürdőszobánk! valamint Martin te láttad már a plazmatévét? Rá lehet csatlakozni vele Youtube-ra! Baj ha bekapcsolom az új One Republic számot? mondatok egymásnak való ordítozása után sikerült magunkat rávenni, hogy egy kicsit elpakoljuk a bőröndjeinket.
Fél öt volt, mire mindezzel végeztünk és igazából csak ekkora tudatosult bennünk, hogy mennyire iszonyatosan fáradtak vagyunk. A repülőn ugyanis egyikünk se tudott aludni az izgatottságtól (na, jó, Martin igazából azért nem, mert egész úton dumáltam neki arról, hogy mennyire izgatott vagyok), az autóúton pedig igaz, hogy felváltva vezettünk, de egyikünk se tudott az anyósülésen igazán pihenni, mert a bérelt autó iszonyú kényelmetlen volt, ráadásul az ülést sem lehetett teljesen hátrahúzni a hátsó üléseken feltornyozott bőröndjeink és dobozok miatt. Átmentem Martin szobájába és fáradtan lerogytam az ágyára, ő pedig ugyanezt tette, majd mindketten hátradőltünk és egy jó tíz percig mindketten csak szótlanul bámultuk a plafont. Na, nem azért mert esetleg egy miniatűr sixtusi kápolna-freskó volt rámontírozva (komolyan, ebben a szállodában még azon sem lepődtem volna meg) és azt csodáltuk, hanem egyszerűen csak mindketten elgondolkodtunk egy kicsit. Részemről nem volt túl mély egyik gondolat sem, leginkább Ezt most komolyan, még mindig nem hiszem el –szintű elmélázások voltak ezek, de Martinon láttam, hogy ritka, érzelmes pillanatában van. Igazából sohasem volt a nagy érzelemkinyilvánítások embere, annak ellenére, hogy a dolgok ugyanúgy megérintették, mint engem, soha nem beszélt ezekről az érzéseiről. Soha nem állította be ezt az egész Forma-1-es dolgot úgy, mintha valami „hatalmas cucc” lett volna, és nem is dicsekedett vele senkinek. Közben pedig belülről ő is hitetlenkedve és hatalmas, hihetetlenül nagy örömmel kezelte a dolgot. Én ezt persze mint a nővére, aki születése óta ismeri tudtam, és ott a szobában a belőle kibukó vallomás is az én gondolataim helyességét igazolta.
- Ez… ez nem semmi. Réka, ez rohadtul nem semmi. Te elhiszed? Mert én nem.
Felé fordultam és csak rámosolyogtam. Ez most az ő lelkizős pillanata volt és nem akartam közbeszólni.
- Tudod, a suliban én voltam a legnagyobb stréber. Állandóan csak a beszólásokat kaptam, amiért jól tanulok, és amiért van annál nagyobb célom az életben, minthogy minden hétvégén valami kocsmában félkómásra igyam le magam. Én voltam a szerencsétlen tanulógép mindenki szemében, akit lehet szivatni, pedig igazából senki sem ismert… De tudod mit? Megérte. Megérte az a nyolc év szívás. Mert amíg ők a Tescoban dolgoznak most három műszakban – jobb esetben, mert a nagy részüknek most sincs munkája –, addig én itt vagyok Melbourneben, és holnapután az első hivatalos Forma-1-es versenyhétvégémen fogok részt venni, ja és el ne felejtsem említeni azt a tényt, hogy mindezen idő alatt egy luxusszállodában fogok lakni, ahol ötven négyzetméteres a szobám, és ahol a plazma TV lejátssza a YouTube videókat, és így tudjuk hallgatni a kedvenc zenéim… zenéidet.
Egy pillanatig elhallgatott, aztán mosolyogva megjegyezte:
- Ez most iszonyú beképzelten hangzott, ugye?
- Nem – ráztam meg a fejem. – Ez csak szimplán őszinte volt. És a saját erődből érted el az egészet. Van mire büszkének lenned.
- Rendes vagy, hogy ezt mondod. És tudod mit? Valamit kihagytam a felsorolásból. Azt, hogy nem elég, hogy Melbourne-ben vagyok, a Crown Promenade Hotelben, és WiFi-s a plazmatévé, de még a nővérem is velem van és nem hagy egyedül…
- …a gonosz Forma-1-es világban?
- A gonosz Forma-1-es világban – nevetett. – De most tényleg. Nagyon örülök neki, hogy velem jöttél.
Én is elmosolyodtam. És boldog voltam, amiért Martin őszintén így érzett a dologgal kapcsolatban, ugyanis nem akartam, hogy csak valami kolonc legyek, az idegesítő, Forma-1 mániás testvér, aki ráakaszkodott és az egész szezon alatt a nyakán van. Az utazás előtt és alatt is rengetegszer megfordult ez a fejemben, de szerencsére Martin örült nekem. És ez a lényeg.
- Figyelj, Réka, ha már a Forma-1-es világnál tartunk, meg kellene egy-két dolgot beszélnünk ezzel kapcsolatban – folytatta, és éreztem, hogy ezzel a mondatával vége a lelkizős pillanatoknak és jön a… Szabályok a szállodában és a Paddockban kezdőknek című, Martin által alkotott, személyesen nekem íródott kézikönyv első fejezete.
- Tudom, hogy nagyon furcsa lesz eleinte, hogy a szállodában és a pályán Forma-1-es pilóták vesznek majd körül, nekem is nehéz volt megszoknom, és normális, vagy legalábbis közel normális emberekként kezelnem őket. De kérlek, próbáld meg, jó? Beszélgess velük, ha esetleg alkalmad lesz rá, de csak úgy… úgy, mint mondjuk velem, oké? Vagy mint az ABC-ben az eladóval. Csak arra kérlek, ne rohamozd meg őket, meg ne sikongass, mint… mint az elvakult tinirajongók.
- Martin – válaszoltam tettetett sértődöttséggel. – Nem tudom feltűnt-e, de huszonöt éves vagyok.
- És Schumacheres ágytakaród van.
- Na, neee. Most már állj le, Martin! – Röhögve felkaptam ez egyik rózsaszín szegélyes díszpárnát, és az öcsém fejére csaptam vele. – Azt utoljára tizenöt éves koromban használtam! Nem szép dolog a múltat felhánytorgatni!
- Jól van, na, tudod, hogy csak viccelek – válaszolta, miközben a kezét a fejére téve védekezett a további „támadásaim” ellen. Végül kikapta a párnát a kezemből és magához szorította, hogy ne bírjam elvenni tőle.
Hátranyúltam egy másikért és egy újabb csapásra készen Martin feje fölé emeltem. Végül azonban megkegyelmeztem neki és a hátam mögé dobva ráfeküdtem a párnára.
- Én komolyan nem értem, hogy tudod te átlátni ezeknek a Forma-1-es kocsiknak a szerkezetét. Meg hogy tudod őket összerakni, meg szerelni. Én annyira hihetetlenül hülye vagyok ezekhez – váltottam hirtelen témát.
- Te másban vagy jó, Réka. – Inkább nem akartam belemenni, abba, hogy mégis miben. Alapos fejtörést okozott volna ez a kérdés mindkettőnknek.
- De tényleg! Csak nézem a futamon meg az időmérőn, amiket csinálnak, és komolyan még követni sem tudom.
- Neked nem is kell – nevetett Martin. – Elég nekem.
- Hát, ja. Azt hiszem, velem nem sokra mennének a csapatok, tekintettel arra, hogy a szerelők munkái közül mindösszesen egyetlen dolgot tudnék megcsinálni.
- A boxtakarításra gondolsz?
- Ha-ha – forgattam meg a szemem nevetve. - Nem, nem arra.
- Akkor?
- Tudod, az időmérőn, amikor a pilóta megy egy mért kört és visszatolják a boxba, az egyik szerelő elé tesz egy monitort, amin meg tudja nézni az időeredményeit meg a helyezését.
- És?
- Hát azt hiszem, arra a munkára képes lennék. Már ha nem túl nehéz az a monitor…
Martin rám nézett és iszonyú hangosan kitört belőle a röhögés.
- Bár… ha jobban belegondolok – folytattam már én is nevetve - Twitterre is ki tudnám írogatni a boxban történő dolgokat. Az sem lehet olyan nehéz.
- Majd szólok az érdekedben… - kezdte Martin, bár a mondanivalóját nem teljesen értettem a röhögésétől -, hogy tudok szerezni a csapatnak főállású monitorpakolót és twitterezőt.
- Micsoda karrier elé nézek!
Martin még jó ideig nevetett a hülyeségeimen. Aztán hirtelen elhallgatott és egy kissé aggodalom ült ki az arcára.
- Réka, mennyi az idő? Nézd már meg, ott van a karórám az éjjeli szekrényen.
- Öt óra.
- Az király, mert fél hatra kint kéne lennem a pályán – jegyezte meg. Gyorsan felpattant az ágyról, tükör előtti sporttáskájához lépett és elkezdett belepakolni a cuccait, amik a… gondolom a szereléshez kellettek. Vagy fogalmam sincs.
A hír az összes álmosságot kiűzte belőlem. A pályára?- Ugye mehetek veled? – kérdeztem belelkesülve.
- Biztos hogy szeretnél? Egész este dobozokat fogunk pakolni. Nem túl izgalmas.
- Micsoda? Nincs is izgalmasabb dolog a dobozpakolásnál!
- Na, ja – nevetett Martin. – Meg az első alkalomnál az Albert Parkban…

A blog első díja

Megkaptam ezzel a bloggal az első díjat :) Nagyon szépen köszönöm BeataJuliette!

SZABÁLYOK

Tedd ki, kitől kaptad.

Írj magadról 11 dolgot.

Válaszolj 11 kérdésre.

Küldd tovább 11 embernek, vagy ahánynak szeretnéd.

11 DOLOG

Már az előző blogomon sokszor megfogalmaztam ilyen "11 dolgot", szóval most kitaláltam, hogy 11 olyan helyet/eseményt írok le, ahová szívesen elmennék vagy amin részt vennék, olyat is amit lehetetlen megvalósítani, és olyat is amit meg lehet :D

1. Elmennék egy Doors koncertre.

2. Megnézném Andy Warhol Silver Factory-ját, és találkoznék Edie Sedgwickkel.

3. Eltartott kisujjal kávét szürcsölgetnék egy régi kávéházban, valami aranydíszítéses, borzasztó elegáns helyen, a 20-as években.

4. Elmennék Jay Gatsby (A nagy Gatsby c. filmből) egyik hattttalmas bulijára.

5. Meglátogatnám Maui szigetét.

6. Találkoznék Marina Diamandissal.

7. És pár Forma-1-es pilótával (az összessel)

8. Megnéznék egy futamot Monacoban, aztán Kanadában, majd Németországban és Olaszországban (a kedvenc versenyhelyszíneimen, a Magyar Nagydíj mellett ami a no.1., de ott már volt szerencsém kint lenni:)))

9. Bejárnám egész Európát.

10. Valami nagyon-nagyon elegáns bárban Parov Stelar zenéjére táncolnék.

11. Csinálnék egy közös képet Felipe Massával. :D

BEA KÉRDÉSEI

1. Minek a hatására kezdtél el blogolni?

Szerettem volna valahová feltölteni ezt a történetet, amit elkezdtem, és úgy döntöttem, hogy blogon publikálom.

2. Mi a legnagyobb álmod?

Hogy kiadják egy írásomat és sokan elolvassák :)

3. Mikor voltál a legboldogabb eddig?

Nagyon sokszor voltam már nagyon boldog életemben, szóval nem tudnék egyet kiválasztani.

4. Milyen hobbijaid vannak?

Írás, zene hallgatás (ha ez annak minősül :D), olvasás, táncszőnyegezés, semmi nagyon érdekes.

5. Mik a kedvenc blogjaid?

Húú, hát sok van. Dorka blogja, Zsömié, például, és a kedves díj-adó BeataJuliett-é. De tényleg rengeteg van.

6. Hogyan kapcsolódsz ki? Mivel töltöd a szabadidődet?

Kb. az, mint a hobbi, meg a családommal, barátaimmal vagyok.

7. Szeretsz olvasni, és ha igen, miket?

Igen nagyon, mindenfélét, odavagyok a drámákért és mindenféle szomorúdepis hangulatú könyvekért, de ugyanúgy a könnyed, (tényleg) vicces írásokért is.

8. Ha lenne egy kívánságod, mi lenne azaz egy?

Írásom kiadva? :)

9. Mi lenne a könyved címe, ha kiadnák?

Egyik regényötletemhez kapcsolódva: A Tóth Árpád sétány

1. fejezet/2

Sziasztok!

Meghoztam az új részt! (pedig megfogadtam, hogy nem kezdem így egyik bejegyzésemet sem)

Próbálok majd kb ilyen sűrűn hozni részeket, én négy-öt napra gondoltam, aztán majd később lehet kialakul valami fix időpont, hogy pl. minden szerdán. Az egyetem jövőhéttől kezdődik nekem, szóval valószínűleg nem lesz túl sok időm.

Köszönöm szépen, hogy ennyien írtatok! :D Nem is számítottam rá, de rettentesennagyon örülök, kérlek majd írjatok ehhez is, mert nagyon érdekel a vélményetek. :)

Annyi kérdésem lenne még, hogy a nyáron voltam a Magyar Nagydíjon és vannak nagyonjó kis kalandjaim onnan, szívesen írnék egy beszámolót, érdekelne titeket?

Na, de ennyit a fölösleges szövegelésből, itt a rééész! :D

Nem tudom kihallatszott-e a sikításom a cukrászdába, de a mosdóban lévők valószínűleg eléggé megrémültek tőle. El sem merem képzelni, mit gondolhattak rólam: egy lány aki a WC-ben sikítozik. És ugrál. Nem viccelek. Martinnak igaza volt, hogy beküldött a mosdóba. Tényleg valamiféle önkívületi állapotba kerültem, és a gondolataimban egymást követték a NEM-HISZEM-EL-ILYEN-NINCS és a TE-JÓ-ÉG-MARTIN-A-FORMA-1-BEN-EZT-KOMOLYAN-NEM-HISZEM-EL mondatok (szavak, gondolatfoszlányok). Abban a pillanatban én voltam a világ legboldogabb embere, de talán abban a percben és órában is. Martin, az öcsém a Forma-1-ben fog dolgozni! Martin az öcsém a Forma-1-ben fog dolgozni! Létezik ennél csodásabb, fantasztikusabb, szédületesebb és szenzációsabb hír?  Mindezen gondolataimat az öcsémmel csak egy artikulátlan ordítás formájában sikerült közölnöm:

- EZ MOST KOMOLY???

- Igen, Réka. Teljesen komoly.

- De…- annyi kérdés kergette egymást a fejemben és nem bírtam választani, melyik tegyem fel közülük legelőször. Végül úgy döntöttem, mindet egybeolvasztom.

- Mi, mikor, miért, meddig, mit kell csinálnod? És mégis hogyan???

- Hé – nevetett Martin. – Nyugi. Mindent elmondok. De jobb lenne ezt személyesen.

- Itt vagy Magyarországon?

- Igen. Nemrég érkezett meg a gépem. Fél órán belül otthon leszek. Ööö… majd, ha te is végeztél, gyere…

- Viccelsz? Azonnal indulok.

- És Heni? – kérdezte.

- Kit érdekel? – válaszoltam ingerülten. Komolyan azt hiszi, hogy tovább itt maradok? Martin KOMOLYAN azt hiszi, hogy jobban érdekelnek a barátnőm jelentéktelen történetei a szomszédjáról, aki a férjét csalja, mint az, hogy az öcsém a Forma-1-ben fog dolgozni? Mindent tudni akartam, minden egyes kis részletet, azt, hogy hogyan kapta meg a munkát, miért, mit fog dolgozni, milyen lehetőségek nyílnak meg majd előtte…

Vajon ő is luxusszállodákban fog lakni? Te jó ég, és vajon mennyit fog keresni? A Lotus nem tartozik a legtehetősebb csapatok közé, de azért szerintem még a náluk dolgozó takarítónőknek is minimum hatszor annyi a fizetése, mint nekem… évente. És vajon hogy fog érinteni engem mindez? Vajon én is elmehetek egy-két futamra? – a gondolatra a szívem százszor gyorsabban kezdett dobogni. Sohasem voltam még egy igazi Paddockban!

A gondolataimba belemerülve fel sem tűnt, hogy Martin még mindig vonalban van, és legalább öt perce egy szót sem szóltam hozzá. És, hogy még mindig a WC-fülkében vagyok.

- Tíz perc múlva otthon leszek – közöltem gyorsan az öcsémmel és kinyomtam a telefont. Lekaptam az ajtó akasztójáról a táskámat és kiléptem a fülkéből. Szerencsére már senki nem volt a mosdóban. Nem igazán akartam szembetalálni magam azokkal, akik végighallgatták az ömm… produkciómat. Gyorsan kezet mostam, és egy pillantást vetettem a tükörbe. A hajam kócosan, az arcom kipirult és a szemem csillog a boldogságtól. Egy kicsit megigazítottam magam, majd kiléptem a cukrászdába. Megláttam Henit az egyik asztalnál, ahogy vidáman integet nekem én pedig odasiettem.

- Rendeltem neked is egy espressot. Sütit kérsz?

Nem akartam húzni az időt. Minden másodperc számított, amíg hazajutok, minden egyes másodperc, ami távolabb sodort vagy épp közelebb hozott Martinhoz, az öcsémhez, aki tíz perccel azelőtt jelentette be, hogy itt van Magyarországon és nem mellesleg a Lotus Forma-1-es csapatában fog dolgozni. Csak tőlem függött, tőlem és a gyorsaságomtól, hogy mikor tudhatok meg minderről többet… Szóval csak egyszerűen, lényegre törően. Hogyan is tanultuk töri órán? Lakonikus beszéd.

- Nem. Figyelj, most nem tudok itt maradni, jó? Kifizetem a kávémat, idd meg te nyugodtan! – előkaptam a pénztárcámat és egy ötszázast az asztalra ejtettem. – Bocsi. Szia! – és már indultam is a kijárat felé. Szerintem őstehetség vagyok ebben a lakonikus dologban. Pedig soha nem is tanultam.

Már az ajtónál jártam, amikor Heni feleszmélt, és utánam kiáltott.

- Mégis mi történt?

Először nem akartam semmit válaszolni neki, gondolván épp eléggé lejárattam már magam ezen a helyen a női WC-s sikongatásommal, talán nem kellene még a cukrászda nyugalmát is felborítanom azzal, hogy egy fél helységet átordítva válaszolok neki. Aztán minden mindegy alapon mégis visszaszóltam:

- Az öcsém szerelő lett!

- De hát eddig is az volt, nem? – hallottam még a kérdését fél füllel, valahol, a távolba veszve, de nem foglalkoztam vele. Kiléptem az ajtón, előkotortam a kocsikulcsot (nem, nincs saját autóm, apa régi Fordját használom), bepattantam az autóba és már indultam is. Soha sem voltam az utak „királya”, valami vagány, sokszor közlekedési szabályokat áthágó autós, mindig is a nyugalmat és a biztonságot tartottam szem előtt. De ezúttal őszintén, tojtam az egészre. Legalább kettő „pirosba hajló sárgán” (ami egyébként totál piros, de talán még a rendőröknek be tudod magyarázni, hogy te sárgának láttad) és három zebrán hajtottam át, fittyet hányva azokra a piros szegélyes, kör alakú táblákra, amiken 30-as és 40-es szám van. Vajon mit is jelenthettek…?

Szerintem hét perc se telt el, de már kapunk előtt álltam, és idegesen doboltam a csengőn (gondolom a bentiek legnagyobb örömére, mert hát nagyon kellemes az a BZZZ hang, ami ilyen esetben folyamatosan újra és újra felhangzik).

Az ajtóban anya hálóinges alakja jelent meg, kezében az elmaradhatatlan reggeli zöld teával és az Ötödik kerület híreivel (csak azért olvasta, mert én ott dolgoztam, de amint kirúgtak – egészen pontosan négy nappal ezután – beszüntette az előfizetését. Szerintem ő is megkönnyebbült), és elég furcsán nézett rám.

- Réka? Te mit csinálsz itt? Nem Henivel kéne lenned? –szólalt meg álmatag hangon.

- Martin itthon van már? – türelmetlenkedtem az előző kérdését tökéletesen figyelmen kívül hagyva.

- Martin? – anya egyre furcsábban nézett rám, miközben kezében a kulcsát idegesen lóbálva a kapuhoz sétált.

- Igen, fél órája érdekezett a gépe. Szerintem lassan itthon kéne lennie – magyaráztam tovább.

- Martin hazajött?

És ekkor esett le. Ekkor jöttem rá, hogy Martin egy szót sem szólt anyáéknak arról, hogy hazajön, a másik dologról meg pláne nem. A türelmetlenségemmel és a hülye kérdéseimmel pedig Martin jól eltervezett meglepetését rontottam el…

- Ööö igen – válaszoltam, hiszen teljesen értelmetlen lett volna belemenni bármilyen magyarázkodásba. Mondhattam volna, hogy „nem Martin, Martina!”, de mivel egy ilyen személyt sem ismerek, aki ráadásul nálunk lakik, valószínűleg teljesen fölösleges lett volna ilyen szöveggel próbálkoznom. Ezzel csak annyit értem volna el, hogy anya még az addiginál is hülyébbnek nézett volna.

- Hogyhogy hazajött? És nekünk miért nem szólt? – kérdezte, és az arcáról egy kissé a szomorúság tükröződött. Nyilván azt gondolta, Martin elfelejtett neki szólni vagy annyira nem érdekelte, mi van a szüleivel, hogy még egy telefont sem ejtett, hogy „Hé Anya három hónap után hazajövök, de mindegy, ne is törődj vele!”

- Ööö igazából ez egy meglepetés lett volna. Csak elrontottam. Figyelj anya, azért ha majd Martin jön, tegyél már úgy, mint aki meglepődik, jó? – magyaráztam neki vörös fejjel. Utálom, amikor elpirulok. Bár van olyan ember a világon, aki szeret elpirulni?

- Meglepetés?– húzta fel a szemöldökét anya. Szegény, meg is értettem. Megjelenek reggel a kapujukban azzal, hogy Martin hazajön, ő pedig erről nem tud. Aztán hasonló idegbeteg stílusban közlöm vele, hogy igazából ez egy meglepetés és lepődjön már meg, amikor hazaérkezik. Anyának ez sok. Szinte láttam magamban, hogy az aggódási szintje, akárcsak egy hőmérőben a higany a nagy melegben feljebb és feljebb emelkedik. És ez máskor is igen gyakran előfordult. Mondhatnám úgy is, anyának napi programja az aggódás. De tudom, hogy csak azért, mert nagyon szeret minket.

- És miért jön vissza? – kérdezte aztán anya.

Na, nem, ezt már nem szúrhatom el – futott végig az agyamon. Bármennyire is szeretném, akarom, megőrülök érte, hogy elmeséljem anyának, elmeséljem az egész világnak, hogy Martin szerelő lett a Lotus Forma-1-es csapatánál, NEM TEHETEM MEG. Elég volt azt elárulnom, hogy hazajön, ezt már nem fogom. Nem. 

- Hát ööö, Martin ööö… nem tudom.

Na, igen, említettem már, hogy nem tudok hazudni?

- Ugye nincs valami baj? –Már megint az Aggodalom. Azért, hogy jól vagyunk-e, hogy nem vagyunk-e pénzhiányban, hogy eszünk-e eleget, hogy nem eszünk-e túl sokat, hogy eleget pihenünk-e.

Vagy azért, hogy nem rúgtak-e minket ki éppen a Formula Renault 3.5 Series Carlin csapatától.

- Nem nincs gond, mármint ööö biztos nincs semmi, mert beszéltem Ma…

- Beszéltél vele és nem mondta miért jön? – vágott közbe. Pontosabban, nem, nem vágott közbe, hanem én hallgattam el. Féltem, hogy elárulom a Titkot.

- Nem – válaszoltam kurtán. Minél rövidebb a válasz, annál kisebb az esély, hogy elszóljam magam. Nem. Szerintem ez még hihetően is hangzott.

- Hát ez furcsa – csóválta a fejét anya. – Martin azelőtt sosem volt ilyen titkolózós. Veled főleg nem!

- Biztos engem is meg akar lepni.

Anya továbbra is kétkedve nézett rám. Elfordította a kulcsot a zárban, kinyitotta a kaput én pedig beléptem a kertbe. Az egyik formára vágott bokorsor mögül apa szitkozódása hallatszott.

- Hogy ez a… hogy a francba került ide ez a vas? Anna, te tetted ide ezt a vasat? Mondtam már, hogy ne dobálj ki mindent a pincelejáró elé, ami nem kell! Most is majdnem elestem benne, nézd! Egyáltalán mi ez?

- A régi pedálod, és te tetted oda, amikor szerelted a biciklidet – válaszolta anya oda sem pillantva. Apa gyakran felejti el, mit tett pár nappal vagy órával azelőtt. Vagy az azt megelőző másodpercben. Anya pedig, mint az összeszedett és higgadt házastársa ott van, hogy emlékeztesse őt ezekre a dolgokra. Mert annak ellenére, hogy a napja ötven százalékát átaggódja, mindig tud koncentrálni a fontos dolgokra, és igazán a kezében tartja a háztartást, a munkahelyén a dolgokat, na meg persze apát. Én kettejük közül inkább apára ütök, bár közel sem vagyok annyira szétszórt, mint ő. Viszont a nagy számat és a temperamentumosságomat anyától örököltem. Martin egyikükre sem hasonlít. Nagyon céltudatos és kitartó, viszont egyben laza is, nem fúj fel semmit, nem törik össze a kudarcok, hanem inkább tanul belőlük és még erősebb lesz. És a család többi tagjával ellentétben nem a nagy érzelemkinyilvánítások embere. – Te tudtad, hogy Martin hazajön?

- Martin? Most? Nekem aztán egy szót sem szólt – dobta le a kezében lévő kipufogócsövet, vagy valami hasonlót, és csodálkozva nézett ránk.

- Ööö meg akart lepni titeket – magyaráztam apának is idegesen.

- Meglepetés?

- Aha, úgyhogy majd lepődj meg.

- És miért jön haza? Csak nincs valami gond?

Neee, már ő is kezdi! Bár én beszélek, aki azt hitte Martin bejelentése előtt, hogy meghalt valaki…

- Nincs. Beszéltem vele, és azt mondta, hogy nincs gond – meglepően könnyedén sikerült ezt a választ kimondanom. Bár, igazából ebben nem is volt hazugság. Csak az igazság elhallgatása, de legalább azt elég ügyesen. Nálam már ez is haladás. Csak attól rettegtem, hogy valami olyan keresztkérdést tesznek fel nekem, amire hirtelen kétségbeesésemben nem tudok mit válaszolni, és kitör belőlem az igazság. Így is, mint valami iszonyú migrén szorította belülről a fejemet az egész, és csak attól könnyebbült volna meg igazán, ha végre kimondom, hogy TUDOM, MI VAN MARTINNAL, A VILÁG LEGLESLEGJOBB DOLGA TÖRTÉNT VELE, UGYANIS SZERLŐI ÁLLÁST KAPOTT A LOTUS FORMA-1-ES CSAPATÁNÁL ÉS A NŐVÉRÉT EZZEL A LEGBOLDOGABB EMBERRÉ TETTE! De ezt nyilván nem lehetett. El kellett viselnem a fejfájást, amíg Martin haza nem ért.

Ez körülbelül húsz perccel később történt meg (nem szeretném taglalni, milyen nehéz volt a szüleimmel fesztelen beszélgetést folytatnom például a munkahelyemről meg az időjárásról ez idő alatt). Gyalog jött a villamostól, kezében mindössze egy bőröndöt fogott, arra hajtotta rá a kabátját, Egyszerű farmert viselt, a kedvenc piros Levi’s pólójával és fehér tornacipővel. Lazán a házunk felé sétált, kezében ezeréves Nokiáját nyomogatva, és cseppet sem hasonlított egy friss Lotus szerelőre. Inkább egy gólyatáborból hazaérkező elsőéves egyetemista látványát keltette, ahogy ott állt ott a kapunkban. Az arckifejezése a hétköznapi ember számára teljesen átlagosnak tűnhetett, én viszont a nővére vagyok, és szája szegletében azonnal sikerült megismernem a hamisítatlan Martin-félmosolyt. Azt a mosolyt, amelyet csak nagyon kivételes alkalmakkor láthattunk az arcán. Igazán boldog alkalmakkor, és ez is az volt.

Anya és apa éppen háttal álltak és valami eltűnt fokhagymaprésről (?) vitatkoztak, amikor az öcsém észrevett minket a kapuból. Ahogy összetalálkozott a pillantásunk rám mosolygott és integetett nekem. Próbáltam „válaszképp” a legvisszafogottabb mosolyomat elővenni, de persze legszívesebben odarohantam volna hozzá és a nyakába ugrottam volna valamilyen MARTIN, TE VAGY A VILÁG LEGJOBB TESTVÉRE! sikítás kíséretében. De visszafogtam magam.

- Meglepetés! – kiáltott fel hirtelen Martin, mire apáék abbahagyták a vitájukat és odakapták a fejüket. Tíz másodperc hatásszünet után végül anya megszólalt:

- Martin! Kisfiam! Hazajöttél? – csapta össze a két kezét. Egészen jól játszotta a meglepődött anyukát, akinek a lánya még véletlenül sem szólt arról, hogy a fia hazajön Londonból. De tényleg.

- Na, végre már hogy ittva… úgy értem, ez tényleg meglepetés! – javította ki apa gyorsan magát miután igazán csúnyán néztem rá.

Martin láthatólag semmit nem vett észre anyáék megjátszott meglepődöttségén. Csak nevetve ennyit mondott:

- Iiigen. És hatalmas hírem van!

- Miért nem szóltál, hogy jössz? – szegezte neki a kérdést anya, miközben a kapuhoz sietett és kinyitotta neki.

- Hát… a meglepetést akartam. És a meglepetés lényege az, hogy nem mondok el előre bizonyos dolgokat – lépett be Martin a kertbe, majd odajött hozzánk majd mindhármunkat megpuszilt.  A bőröndjét lerakta az egyik járdaszegélyt díszítő kőre. Az elülső cipzáros zsebén észrevettem egy apró Carlin-emblémát, alatta Official product felirattal. Úgy érzem, Martinnak erre már többet nem lesz szüksége.

- Örülök, hogy hazajöttél fiam – veregette meg apa is Martin vállát. – Tudom, hogy nagyon sok volt a dolgod annál a Carlen csapatnál és azért nem jöttél sűrűbben. De most már vége a szezonnak, ugye, és többet leszel velünk?

- Carlin – javította ki Martin. – És igazából, nincs vége még… ezzel kapcsolatban szeretnék nektek valamit mondani.

- Te jó ég, kisfiam, ugye nem rúgtak ki téged?! – kezdte a sopánkodást anya. Egyszerűen ÉREZTEM, hogy ezt fogja gondolni. Hatalmas hír, és Martin hazajön a szezon vége előtt? Hát biztosan kirúgták! De kérdem én, mi ebben a hatalmas?

- Tulajdonképpen igen, de…

- Tudtam! – kiáltott fel anya. – Nagyon nem tetszett nekem ez a dolog, hogy szezon közben hazajössz. De mégis miért? Hiszen annyira tehetséges vagy! Vakok ezek ott a csapatnál? Csak nem valami pénzügyi ok áll a háttérben? Nem bírnak esetleg már ennyi szerelőt foglalkoztatni? Hát miért pont téged kellett elbocsájtaniuk?! Ez egyszerűen nevetséges! Mindegy, ne is törődj vele! Találsz te máshol is állást, akkor is, ha nem az autóversenyzésben…

- …igazság szerint már találtam is – vágott közbe Martin.

- Igen? – húzta fel a szemöldökét anya. – És hol?

- Hát ezt akartam nektek elmesélni… illetve Réka már tud is róla – mosolygott rám Martin.

- Te tudod miért jött haza Martin és nem mondtad el nekünk? – fordult felém anya… hát nem mondanám, hogy támadólag, de… de igen, támadólag. Nem igazán értettem miért. Martin dolga, hogy bejelentse a saját szüleinek a nagy hírt.

- Ööö… csak nem akartam tovább rontani a meglepetést – magyaráztam tehát zavartan.

- Tovább? – kérdezte Martin.

- Ööö – jöttem még nagyobb zavarba. Martin sokat cikizett a nagy szám miatt, és ezzel az elszólásommal egy újabb okot adtam neki, amin majd röhöghet az elkövetkező két hónapban. – Hát, igazából elmondtam anyáéknak, hogy hazajössz. – De nem is mondta Martin, hogy senkinek ne beszéljek róla! Vagy mégis? Mert akkor valószínűleg nem hallottam. A saját sikítozásomtól.

- Hihetetlen vagy – nevetett Martin.

- Tudom. De nem térnénk az ööö… tárgyra esetleg?

- Pontosan! Most már tudni szeretném mi ez az egész! – mondta anya, majd az addig hallgató apa is megszólalt.

- Én is. Martin fiam, jó lenne, ha nem húznál tovább minket, mert nagyon aggódunk. Ugye nem valami feketemelót vállaltál, hogy ennyire titkolod előlünk?

Neee.

- Nyugi apa, semmi ilyesmiről nincs szó – rázta a fejét Martin. – Tudjátok, hogy kivel fog 2011-ben szerződésre lépni a Lotus Forma-1-es csapata?

- Nem – rázta a fejét apa. – De nyilván ő tudja – bökött a hüvelykujjával felém. – De hogy jön ez az egész ide?

- Csak úgy, hogy ez a csapat a Renault – folytatta Martin. – És, mint tudjátok én eddig a World Series by Renault versenysorozatban dolgoztam. Az ezekben a szériákban dolgozónak pedig viszonylag egyszerű valamilyen profibb csapathoz kerülni a GP3-ban, a GP2-ben vagy akár… - és itt egy kicsit hatásszünetet tartott -… a Forma-1-ben.

A szüleimnek nem nagyon esett le a dolog, pedig Martin kitűnően körbeírta, mintha csak valami első osztályos olvasásértési feladatlap szövege lett volna. Milyen munkát kapott Martin? a, szakács lett a helyi francia étteremben b, elnök lett az uruguayi magyar kisebbségi önkormányzatnál c, szerelő lett a Lotus Forma-1-es csapatánál

- Fiam, beszélj már magyarul! Mi ez a GP2 meg GP3? És mégis hogy jön ehhez a Lotus?

Na, igen, a laikusok. Nekik aztán lehet beszélni.

- Az van – húzta tovább martin, mielőtt ténylegesen kimondta volna, hogy a c, válasz a helyes –, hogy állást kaptam a Lotus GP Forma-1-es csapatánál, mint szerelő.

Nem igazán tudnám milyen szóval illetni az ezt követő egy-másfél percet. Dermedt csend? Azt hiszem, ez nem igazán tükrözné a valóságot, tekintettel arra, hogy ezt a kifejezést inkább negatív értelemben használjuk. Talán döbbent? Döbbentnek döbbentek voltak, csak ez talán túl enyhe kifejezés. Ugyanis ők nem csak szimplán elcsodálkoztak a dolgon, vagy váratlanul érte őket a hír. Hanem teljesen és totálisan lefagytak, úgy, hogyha rájuk néztem, olyan érzésem volt, mintha egy fotó lenne előttem. Anya tágra nyílt szemmel bámult Martinra, apa pedig igen zavarodott tekintettel meredt maga elé, kezében Martin bőröndjének a fogóját markolászva. Annak ellenére, hogy számukra a Forma-1 fele annyit sem jelent, mint nekem (igazából nekik semmit sem jelent), eléggé felkavarta őket ez a hír. Pedig komolyan, nem számítottam rá!

- Kisfiam… a… a Forma-1-ben? A Forma-1-ben fogsz dolgozni? – törte meg anya a csendet dadogva, határozatlanul.

Martin mosolyogva bólintott egy aprót.

- Ez aztán nem semmi! – kiáltott fel hirtelen apa. – Az én fiam! Híres lesz!

- Hát, azért ez nem így van… - javította ki apát Martin. – A csapatok szerelői azért nem túl híresek. Vagyis egyáltalán nem azok, még a nagyobb csapatoknál sem. Maximum akkor, ha valamilyen magasabb posztba kerülnek, mint egy pilóta csapatmérnöke, vagy az autó főtervezője. De én ööö… csak egy mezei szerelő leszek. Az egyetlen dolog, ami érdekes lesz bennem, hogy Lotus csapategyenruhát viselek majd.

- Hát ez PONT elég érdekes! – vágtam közbe. Emlékeimben felvillant egy kép, amikor a Magyar Nagydíj idején szállodázni voltunk a Kempskinél, milyen élvezettel néztük, ahogyan a csapatok szerelői ki-be járkálnak az ajtón. Érdekes alakjai voltak a budapesti éjszakának és mindenkinek a kíváncsiságát felkeltették. Csak éppen a nevüket nem ismerte senki. Érdekes volt belegondolni, hogy ebben az egész Forma-1-es világban nekik van az egyik legnagyobb szerepük (hiszen ha nincs szerelő, nincs ember, aki összerakja az autót, akkor verseny sincs…), és mégis a pilótákat körbevevő siker és csillogás eltereli az emberek figyelmét az ő fontosságukról. Névtelenségbe burkolózhatnak, pedig valójában több figyelmet érdemelnek, annál, hogy jé, ott egy ember a McLarenből, Button csapatából. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy a pilótákat túlbecsülik és túl sok figyelmet szentelnek nekik, mert ez hülyeség, hiszen nyilvánvalóan a Forma-1-nek ők vannak a középpontjában. Csak egyszerűen az autóversenyzés „mozgatórugóinak” is kijárhatna a nagyobb hírnév.

Mint például majd Martinnak.

- Ez komolyan… hihetetlen! – hüledezett továbbra is anya. – Az én fiam… a Forma-1-ben! Lehet, hogy meg volt a haszna annak, hogy minden szabad pillanatotokban azzal foglalkoztatok?

Ez nem teljesen volt igaz. Martin ugyanis sohasem volt olyan rajongója a sportnak, mint én – sokkal inkább az egész technikai része érdekelte, mint az eredmények, a pilóták és az életük, vagy az izgulás körömlerágásig valamelyik versenyzőért. Az sem keserítette el igazán, ha egy-egy futamot ki kellett hagynia, míg én tizenkét évesen a balatoni nyaralásunkon is képes voltam a fürdőzés helyett a Forma-1-et választani. Akkor is, ha a szobánkban nem volt TV, és a portás sajtszagú fülkéjében kényszerültem megnézni harmincöt fokban, és emellett még a portás Hogy érdekelhet egy lányt ennyire a Forma-1? -kérdéseit is el kellett viselnem.  Pontosabban, csak ezt az egyetlen kérdést, de ezt minimum ötpercenként feltette. Egyébként volt olyan, hogy családi kirándulást, összejövetelt is kihagytam miatta, és még egy esküvő után is felkeltem az Ausztrál Nagydíjra. Ja, és az ötéves gimnáziumi osztálytalálkozónkra sem mentem el, hasonló okokból (bár abban az is erősen közrejátszott, hogy ki nem állhattam az osztályomat). Martin ilyeneket sohasem tett. Sokszor még piszkált is egy kicsit a „mániámmal”, egy időben nemes egyszerűséggel Forma-1-nek meg Schumachernek hívott és direkt motorhangokat adott ki, amikor megjelentem, vagy éppen tanultam. Persze azért normál esetben ő is velem nézte a futamokat, és szurkolt, de közel sem akkora hévvel, mint én. Tehát rá igazán nem vonatkozott ez a „minden szabad pillanatotokban azzal foglalkoztok dolog”. És igazából rám sem, mert nem minden szabad pillanatomban a Forma-1-el foglalkozom. Csak minden másodikban.

- Hát… azt hiszem igen. A kemény tanulásnak meg pláne – mosolygott továbbra is Martin.

- Akkor minden egyes futamon ott leszel? Kíséred a csapatot és szereled az autót? – kérdezte apa.

- Ott leszek, igen. Ott leszünk – válaszolta Martin, én pedig megrökönyödtem egy pillanatra. Leszünk?

- Úgy érted, te és a csapat?

- Nem. Úgy értem, én és még valaki. A csapat ugyanis felajánlotta, hogy minden futamra utazhat velem még egy személy, akinek helye lesz a Paddockban, vagy minimum a Paddock Clubban. Velem jöhet a pályára, a VIP bulikra, a PR eseményekre… és biztosítanak neki helyet a szállodában is. De, igazából még nem döntöttem, kit vigyek el…

Ekkor történt meg a második alkalom. A második alakalom ezen a napon, amikor magamból totálisan kifordulva elkezdtem sikítozni, ugrálni, konkrétan Martin nyakába, olyan erővel, hogyha nem támaszkodik meg a kerítés beton részében, valószínűleg hátraesik és beveri a fejét. Mindeközben próbáltam a folyamatos sikítozásomat értelmes mondatokká formálni, mint TE JÓ ÉG és Ugye most csak viccelsz?, kevés sikerrel. Komolyan, úgy viselkedtem, mint egy ötéves, ráadásul már másodszorra! A különbség csak az volt, hogy itt nem voltak olyan sokan, mint a cukrászdában, ja meg, hogy nem volt mézeskalács-szag.

Persze, számítottam rá, hogy esetleg majd néha-néha Martinnal tarthatok a futamokra. Na de hogy MINDEGYIKEN OTT LEHETEK? Ez a legmerészebb álmaimat is túlszárnyalta. Ez nagyon közhelyes és béna, de így van. Martin olyan munkát kapott, amellyel nem csak a saját, de az én álmaimat is meg tudja valósítani.

- Hé – állított le Martin mosolyogva. – Azt mondtam, még nem döntöttem el, kit viszek magammal.

Óóó persze. Ezt egy pillanatig sem hittem el, tudtam, hogy csak engem akar vele húzni. Mert hát ki a jó eget vinne magával, ha nem engem? Anyát vagy apát? Ők körülbelül annyit értenek a Forma-1-hez, mint én a tőzsdejoghoz. Örülök, hogy legalább tudják, hogy a Forma-1 autóverseny és nem egy főzőműsor Miguel Maestre-vel, anya kedvenc szakácsával a TV paprikán. Martin legjobb haverja, Gábor? A hamarosan születendő gyereke mellett nem valószínű, hogy ideje lesz Forma-1-es világkörüli utazásokra. Vagy a másik barátja, Attila? Ő két hónappal ezelőtt ment ki Angliába, a „jobb élet reményében”. Hát, a Mc Donald’s-ban lett „Segíthetek Attila”, de legalább örül, hogy van munkája és lakása, valószínűleg esze ágában sem lenne otthagyni az egészet. Barátnője nincs az öcsémnek, legalábbis senki komoly, akit egy évre magával vinne bárhova is. Hát ki más maradhatna, mint a Forma-1-mániás nővére?

Az eszmefuttatásomat röviden összefoglalva Martinnal is közöltem, mire ő hangosan felnevetett.

- Ez jogos. De az is lehet, hogy nem viszek magammal senkit.

- Te? Egyedül? – böktem meg a mutatóujjammal. – Soha! Kell melléd egy vérbeli rajongó, mert még a végén Tony Fernandest sem ismered meg! Trullit meg összekevered Kovalainennel! Egyébként meg panaszkodtál nekem eleget, amíg a Carlinnál dolgoztál, hogy meeennyire unatkozol – nyomtam meg - Martint gúnyosan utánozva - az „e” betűt –, és hogy hiányzik valaki ismerős ember, valami szórakoztató társaság, mert a csapatnál mindenki faarc, és csak a munkájukkal vannak elfoglalva.

- Oké, igazad van – bólogatott elismerően Martin, amiért ennyi érvet tudtam felhozni a vele utazásom mellett. – Jössz velem és nem hagysz engem elveszni a Forma-1 világában… - azt hiszem ezt a mondatát némileg gúnyosnak szánta, pedig én tényleg jobban ismerem ezt a világot, mint ő. Persze Martin is tud róla sok mindent, és fel is tudja magát találni, ha a helyzet úgy hozza, de sosem árt mellé egy biztos tudással rendelkező társ. Aki megmondja neki, hogy Norbert Haug nem a Mercedes takarítószemélyzetének a tagja. – Én pedig cserébe olyan életet kínálok neked, amilyet mindig is szerettél volna. Hacsak egy évig is, egyelőre. Szerintem kezdhet rettegni a Paddock…

És, valóban kezdhet, mivel vele utaztam. Őszintén, volt bennem egy kis bűntudat, amiért mindent itthon hagyok, és csak úgy lelépek, hogy egy éven keresztül az élvezeteknek éljek – semmi munka vagy kötelezettség, csak lazulás és Forma-1. De a szüleim szerint „olyan fiatal vagyok még, ennyi kijár nekem, hogy világot lássak”. Persze azért ahhoz ragaszkodtam, hogy beszálljak a költségekbe – ami egy ilyen luxusszériához képest nem is olyan magas, hiszen a csapat a nagy részét fizeti.

Ezek tekintetében azt hiszem érthető, miért mondom azt, hogy én vagyok a legszerencsésebb ember a világon, amiért ilyen öcsém van. De tényleg. Martin amellett, hogy hihetetlenül okos és talpraesett, nagyon jóindulatú és igazán önzetlen. Semmit, de tényleg semmit nem vár el tőlem ezért az egészért cserébe (ha azt, hogy a gonoszkodó megjegyzéseit el kell viselnem nem számítom viszonzásnak). Komolyabb, jobb testvért nem is kívánhatnék magamnak.

Bár, azt azért tudnám értékelni, ha egy kicsit lassabban menne. Szeretnék egészben odaérni a Crown Promenade Hotelbe…