- Áh,
így szép az élet! – dőltem hátra elégedetten miközben a mellettem szinte
elsüvítő (na, igen, az öcsém nem éppen a kíméletes vezetési stílusáról híres)
ausztrál tájat szemlélem. Érdekes, hiszen az autópályáról nézve akár
Magyarországon is lehetnénk, a környék pont olyan egyhangúan sík és zöld, a
sofőrök pont olyan pofátlanok, mint otthon, és ugyanúgy a fenekedben autóznak,
majd kielőznek, csak azért, hogy utána tíz méterrel előtted olyan tempóban
haladjanak, mint te. Persze, tudom, hogy ez Ausztrália, egy ország a földgolyó
másik felén, és valószínűleg ez okozza azt a furcsa, izgatott érzést a
gyomromban. Az idegen földrész varázsa. És nem csak azért, mert mindig is meg
akartam tudni, milyen érzés fejjel lefelé sétálni a bolygónkon (én megmondom,
totális csalódás, mert teljesen olyan, mint északon).
- Na, persze, szép élet, mi? – nevetett fel Martin. – Kirúgtak a munkahelyed… pardon munkahelyeidről, most pedig jössz és feléled az öcséd pénzét?
Ez valószínűleg sértőnek hangzott, de egy pillanatig sem vettem a szívemre. Martinnal már kiskorunk óta, állandóan piszkáljuk egymást, és ez is csak a szokásos csipkelődéseink egyike.
- Hát, ha már te képtelen vagy elkölteni, mert „nincs rá időd a munkád miatt” – mondtam a macskakörmöket a levegőbe mutogatva – itt vagyok én, hogy segítsek!
- Aha, és szerinted, ha nem dolgozom, honnan lesz az a sok pénz? Bár erről beszélhetek egy olyan embernek, akit már a hetedik munkahelyéről rúgtak ki.
- Nana! – ellenkeztem. – Csak hat volt! Ennyi munkahelye bármelyik normális embernek lehet.
- Azt mondtad, normális ember? – húzott tovább Martin, miközben rutinos mozdulattal kikerült egy a pályára tévedt… valamilyen állatot. Ausztráliában sok furcsa állat van. – Szerinted hány „normális ember”-t – ezúttal ő mutogatta a macskakörmöket a levegőbe, ami annak tekintetében, hogy ő vezetett, kissé meggondolatlan cselekedet volt – rúgtak már ki azért a munkahelyéről, mert ahelyett, hogy a dolgát végezte volna, az F1 Ladyként elképzelt jövőjét tervezgette, folyamatosan az F1 Csatornát és egyéb Forma-1-es oldalakat olvasott – kilenc nyelven?
- A törököket már nem olvasom – ráztam meg a fejem. – Nem megbízhatóak.
- Ó. De azért a képeiket még megnézed.
- De csak azokat.
Egymásra pillantottunk, és szinte egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.
- Nem vagy semmi csaj, te Réka! Neked kéne a helyemen dolgoznod. Lelkesebb vagy mint Bernie Ecclestone!
Na, igen, Martin munkája. Azt hiszem erről szólnom kéne pár szót, hiszen ha Martin és a munkája nélkül valószínűleg most nem az ausztrál 43-as autópályán kocsikáznék Melbourne egyik luxusszállodája felé, hogy a hétvégét a Melbourne Grand Prix Circuiten (ismertebb nevén Albert Park) töltsem, hanem mondjuk otthon punnyadnék a TV előtt, kezemben a laptoppal és felváltva nézegetném a Forma-1-es portálokat és írnék depressziós feljegyzéseket arról, miért nem lehetek én is kint a pályán. Így viszont, Martinnak és a munkájának hála tizenkilenc helyszínen kilenc hónapot életem legnagyobb szerelmével, a Forma-1-el tölthetek, ami igen, pontosan azt jelenti, hogy az idei szezon összes, ismétlem, összes futamát ÉLŐBEN LÁTHATOM. És azt hiszem így, hogy a Forma-1 őrült világa ennyire közel került hozzám, talán arra is lesz esélyem, hogy a legnagyobb álmomat, amelyet valaha dédelgettem sikerüljön valóra váltanom. Rajtam aztán biztos nem fog múlni!
És mindent Martinnak és a munkájának köszönhetek. Az öcsémet már egészen kiskora óta rettenetesen érdekelte mindenféle elektromos kütyü, berendezés, belső szerkezete. Mániákusan vonzódott mindenhez, amit meg lehet bütykölni, szét lehet szedni és elég bonyolultnak néz ki ahhoz, hogy az összerakásához minimum műszaki zseninek kelljen lenni. Igen, az elején valóban csak a művelet „szétszedés” része ment, később aztán megtanulta egyszerűbb dolgokat, mint karóra, távirányító, zsebrádió össze is rakni. Akárhányszor jött hozzánk egy szerelő, lehetett ez tévé, mosógép, bojler vagy gáztűzhelyszerelő is, neki édes mindegy volt, csak szereljen, mindig megfigyelte, hogyan dolgozik, pontosan mit csinál, sőt ha a szerelő együttműködő volt és megengedte, még be is segített nekik egy-egy kisebb munkában. A képességeit odáig fejlesztette, hogy tíz (!) éves korára már sikerült neki egyedül megjavítani a tévénket húsz perc alatt, amikor azzal egy áltagos szerelő órákon át bíbelődött volna. Persze az iskolában és a versenyeken is hozta az eredményeket, előbb csak matekból majd fizikából is megyei és országos versenyeket nyert és nyolcadikos korában megkapta a Jedlik Ányos kitüntetést, ami elméletileg a legnagyobb díj, amit egy ilyen korú gyerek megkaphat. Elméletileg, de egyébként lövésem sincs róla, szóval bármit elhitethettek volna velem.
Természetesen kérdés sem fért hozzá, hogy egy műszaki középiskolában folytatja a tanulmányait, ahol a „sikerszériája” csak tovább folytatódott: egyre komolyabb és komolyabb versenyeket nyert, hol csapatban, hol egyénileg, hol országos, hogy nemzetközi versenyeken, egyszerűen verhetetlen volt. Tizenhat éves volt, amikor a Magyar Nemzeti Autósport Szervezet egy versenyt írt ki középiskolások számára. Igazából csak tizenhét és tizennyolc évesek indulhattak volna rajta, de „rendkívüli tanulmányi eredményeire tekintettel” Martint is engedték nevezni. Háromfordulós verseny volt (városi, megyei, országos), ahol a versenyzőknek a matek és fizika feladatok megoldása mellett mindenféle autósporttal és azok eredményeivel kapcsolatos kérdésekre kellett válaszolniuk (a Forma-1-es eredményekkel kapcsolatban sokat tréningeztem őt én is). Martin eljutott az országos fordulóba, ahol három napon keresztül még az eddiginél is több feladatot kellett megoldania, de már nem csak elméleti, hanem gyakorlati szinten is. Nagyon akarta a fődíjat, hiszen sokkal hatalmasabb volt, mint addig bármelyik versenyének jutalma: a győztes a Magyar Nagydíj csütörtöki napján megnézhette a McLaren csapat motorhome-ját, bepillantást nyerhetett a szerelők munkájába és találkozhatott a pilótákkal is. Na, igen, azt hiszem, mostmár érthető, miért akarta Martin ezt az egészet, és világos az is, hogy ki volt, aki a háttérből hajtotta őt, ugyanis a szerencsés nyertes vihetett még valakit magával a „motorhome-látogatásra” és azt hiszem, Martin nagyon szívesen elvitte volna a nővérét… De sajnos nem ő nyert. Csak harmadik lett a versenyen, így csak kevés pénzzel és egy McLarenes csapatpólóval és sapkával vigasztalódhatott. Én megmondom, nem nagyon szárította fel a könnyeit, az enyémet meg főleg nem. Viszont valamire nagyon jó volt ez az egész: a felkészülés és verseny alatt Martin annyira beleszeretett az autószerelésbe és –tervezésbe, hogy eldöntötte, ebbe az irányba szeretne továbbhaladni és a jövőben csakis az autókkal szeretne foglalkozni. Ha ez lehetséges, még keményebben ráfeküdt a fizikára, ráfeküdt az autótervezésre, ráfeküdt mindenre, aminek a segítéségével közelebb kerülhetett az ő legnagyobb álmához, ahhoz az egyetemhez, ahol az életét és a további tanulmányait folytatni akarta. Érettségi előtt be is adta az ösztöndíjkérelmét, és miután kirázott egy 95%-os emelt fizika és egy 98%-os emelet matek érettségit a kisujjából, egész nyáron teljes gyomorgörccsel várhatta az eredményeket. Július 23-a két dolog miatt is emlékezetes marad számunkra: egyrészt mert akkor rúgtak ki a negyedik munkahelyemről (szerintem ez az, amit nem kéne annyira emlegetnem a dátummal kapcsolatban), másrészt pedig, mert akkor érkezett meg a válasz Martin ösztöndíjkérelmére. És elfogadták. Az öcsém felvételt nyert London egyik legnívósabb egyetemére, a London Universityre (ugye milyen kreatívak ezek az angolok?), ami végül igazán elindította a Forma-1 felé vezető úton. A nyáron kiköltözött Londonba és az elkövetkező három évet szinte végig ott is töltötte, csak júliusban volt itthon pár hetet, meg karácsonykor. Mondanom sem kell, piszkosul hiányzott. Amikor csak ideje engedte e-maileztünk, telefonáltunk vagy MSN-eztünk és bármilyen fontos dolog történt az életében, mindig beszámolt nekem róla. Meg a kevésbé fontos dolgokról is. Akárcsak az igazi testvérek egymás közt. A szüleim pedig akárcsak az igazi szülők ott voltak, hogy lehordjanak minket a magas telefonszámláért.
Eközben én épp az ötödik munkahelyemen kezdtem, ahol nem folyt túl feszítetten munka, legalábbis részemről nem. Mások lehet, hogy sokat szenvedtek, de engem valahogy nem tudott túlságosan lekötni az Ötödik kerület újság híreinek irkálása, ami legtöbbször kimerült az éltanulókkal való unalmas riportok készítésében, a még unalmasabb tudósításokban a helyi focimeccsekről és a csatornázás munkálatainak haladásáról készített cikkekben. Semmi érdeklődést felcsigázó téma. Pedig én ajánlottam a főszerkesztőnek, hogy belevihetnénk izgalmasabb dolgokat is az újságba - például Forma-1-et - vagy nemcsak a helyi hírekről írhatnánk, hanem a nagyvilág történéseiről, eseményeiről is - például a Forma-1-ről. De az újító szellemű ötleteimet egyetlen mondatával a földbe tiporta, és mivel ő volt a főszerkesztő, ezt el is kellett fogadnom: Réka, ez egy helyi lap, helyi hírekkel. Igen, a helyi embereket meg a csatornaépítés érdekli... Ezek után érthető, hogy nem bírtam teljes lelkesedéssel dolgozni a munkahelyemen, annak ellenére, hogy szeretek írni. Így pedig a legtöbb munkát elsumákoltam, vagy rásóztam valaki másra, a riportkészítésekre és meccsekre például a szomszédomat küldtem, aki mivel teljesen belém volt esve, ellenszolgáltatás nélkül, boldogan dalolva megcsinált nekem mindent. Mindezek mellett pedig úgy tettem, mintha teljes odaadással dolgoznék és én lennék az újság lelke és legfőbb hajtóereje, és igazából a munkatársaim lennék azok, akik a lapot hátráltatják a munkájában. Egyáltalán nem volt nehéz feladat, tekintettel arra, hogy addigra már három éve játszottam a leglelkesebb munkatársat – az első négy állásom sem tudott semmilyen érdeklődést ébreszteni bennem – és egészen magas szintre sikerült ezt a képességemet felfejlesztenem. Mindegyik főnököm bevette. És mindegyik munkatársam utált miatta. De hát tehettem én róla, hogy egyszerűen nem inspiráltak a helyi lap unalmas rovatai? Én legalább voltam annyira találékony és rafinált, hogy kibújjak ezek alól a pocsék munkák alól. Tehetek én róla, hogy ők túl szerencsétlenek voltak ahhoz, hogy megtegyék azt, amit én?
Na, de térjünk vissza Martinra. Az első nagy bejelentésére a harmadik éve végén került sor. Akkor történt ugyanis, hogy a Formula Renault 3.5 Series (ami a World Series by Renault autóverseny-sorozat főversenye) egyik csapatának – mellesleg az egyik legeredményesebbnek – a Carlinnak a vezetősége „diákszemlét” tartott az egyetemen, mivel a gárda szerelőhiányban szenvedett és szükségük volt pár tehetséges emberre. Így akadt meg a szemük Martinon. Az öcsémnek akkor már csak egy éve volt hátra az egyetemen, így a következő idény kezdetére az utolsó évét pont sikerült befejeznie, igaz csak úgy, hogy a vizsgáit az egyetem engedélyével egy hónappal hamarabb letette. A zsebében a szerelői-mérnöki diplomájával a Carlin csapat újdonsült szerelőjeként azt hiszem a világ legboldogabb embere lehetett akkor áprilisban. Hát még az idény végén!
A 2010-es évben ugyanis a Forma-1-ben a Team Lotus egy„régi-új” kiscsapatként a Forma-1-ben is szerencsét próbált. Friss csapatként pedig nemcsak a megfelelő pilótapárost volt nehéz megtalálniuk, és az új autót megépíteniük, hanem azt a gárdát is össze kellett állítaniuk, aki azt a bizonyos autót futamról futamra összerakja és fejleszti. Az első évükben, főleg a pénzhiány miatt nem igazán sikerült a többi csapattal akárcsak versenyképes kocsit építeniük (és akkor még enyhén fogalmaztam, az a kocsi inkább GP2-be való volt). Szerették volna a 2011-es idényre az autót legalább annyira felfejleszteni, hogy a pilótáik „megismerkedhessenek” végre a Q2-vel is és ne essenek ki minden időmérőn az első húsz perc után. Az egyik fontos lépésük az ügy érdekében az új motorszállítóval, a Renault-val való szerződésre lépésük volt (ezután lett a csapat teljes neve Lotus Renault GP). De ennyi nem volt elég. Mivel a 2010-es szerelőikkel a vezetőség nem volt maradéktalanul elégedett, így a következő évre mindenképpen „vérfrissítést” akartak eszközölni. És így került a képbe Martin.
Máig emlékszem arra a napra. Szombat délelőtt volt, én pedig a cukrászdában ültem, az egyik barátnőmre, Henire és a szokásos hétvégi „kivel mi történt, ki kivel jött össze” csevegés-vegyes-kávézásunkra várva, amikor megcsörrent a telefonom. Martin volt az. Meg sem várta, amíg köszönök (igazából ő sem köszönt), hanem azonnal kérdezett.
- Otthon vagy?
- Nem. Tudod, hogy szombat van. A SweetPie-ban ülök. – Martin ismerte ezeket a „csajos délelőttjeinket”, amikről csakis a reggeli Forma-1 kedvéért voltam hajlandó lemondani (igazából nagyon kevés olyan dolog van, amiről a Forma-1-ért nem mondanék le. Például… most éppen semmi nem jut eszembe, de talán létezik olyan iszonyatosan szorult és elkeserítő helyzet, amikor hajlandó lennék rá). Ez volt az egyik állandó dolog az életemben. Martin pedig valamiért nem emlékezett rá…- Miért?
- Akkor… akkor menj ki a mosdóba, jó?
- Minek? – jött az értetlen kérdés felőlem.
- Nem bízok benned és az ööö hirtelen érzelmeidben. Legalábbis ezzel kapcsolatban.
Na, most. Mi jut eszébe egy normális embernek egyből egy ilyen válasz hallatán? Természetesen az, hogy valami rossz dolog történt. Valami nagyon rossz. Amire én és a hirtelen érzelmeim talán nem tudnának megfelelően reagálni abban a helyzetben. Meghalt a nagyi. Vagy balesetet szenvedett. Apa megint védőkesztyű nélkül nyeste a sövényt, végigvágta a tenyerét és most kórházban van. Bármilyen más szörnyűség, ami miatt a könnyek visszatarthatatlanul teljes erővel törnének ki belőlem, a cukrászda közepén.
Ám mielőtt jobban belelovalltam volna magam a képzeletbeli tragédiáim bármelyikébe, az öcsém, mint aki a gondolataimban olvas, megszólalt:
- Nyugi. Jó hír.
Jó hír? Nyertünk a lottón? Apa sokat lottózott. Igazából soha még jelentéktelen összeget sem nyertünk, de ő nem adja fel. Bízik a „tévedhetetlen számérzékében”. Lehet, hogy most az egyszer tényleg bejött neki? – futott át az agyamon. Hiszen ez fantasztikus! Talán akkor végre vehetek egy normális méretű lakást! És persze Hungaroring Paddock Club jegyet! Pontosabban, először jegyet, aztán jöhet a lakás. Sőt. Amint hazaérek, megrendelem. Lehet egyáltalán már kapni? Előrendelésre biztos. Aztán a lakás. Kinéztem már egy egész csinosat Budán. Az ára is csinos. Túlságosan. De ha milliomosok lettünk? Mit számít az?
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben beléptem a női mosdóba. Azonnal megcsapott a mézeskalács émelyítően édes illata, és ezzel a hamisítatlan karácsonyi hangulat is. Túl izgatott voltam ahhoz, hogy elgondolkozzam azon, vajon ki az az elvetemült ember, aki mézeskalács illatú füstölőt tesz WC-be, ráadásul akkor, amikor nincs is karácsony. Egyedül a „különben is hirtelen érzelmeimet felkavaró” bejelentésre voltam kíváncsi, amivel Martin még mindig nem állt elő.
- Bent vagy a mosdóban?
- Igen.
- És vannak még bent rajtad kívül mások is?
- Hmmm – néztem körbe. A tükörnél egy fiatal szőke lány a haját fésülte, egy másik, öregebb nő pedig sminkelt, minimum olyan mennyiségben, mint egy maszkmester. A fülkék közül egy zárva volt. – Igen.
- Akkor menj be egy fülkébe.
- Martin. Ne szórakoztass már – nevettem fel. Na, jó, ez nem az az igazi „jaj de vicces voltál Martin” nevetés volt. Hanem a türelmetlen „térjünk már a lényegre, mert itt esek össze idegességemben” erőltetett röhögés.
- Figyelj, addig nem mondom el. A te érdekedben.
Martin kedvéért megtettem. Lenyomtam a kilincset a hozzám legközelebb lévő ajtón és beléptem a mosdóba. Ott is mézeskalács-szag volt.
- Esetleg zárjam is le az ajtót? – kérdeztem gúnyos hangsúllyal.
- Hát… lehet. De azt azért nem muszáj.
- Oké – sóhajtottam fel. – Bent vagyok a fülkében, ha esetleg attól tartanál, hogy a bejelentésed hatására valamiféle önkívületi állapotba kerülnék és letépném a tükröt a falról, meg felborítanám az asztalokat a cukrászdában. Nem vagyok komplett hülye, jó?
- Nem is ezt mondtam – védekezett.
- Térjünk a lényegre.
- Oké – sóhajtott egyet és utána igazán hosszú szünet következett. Részemről várakozásteljes, türelmetlen, részéről ideges és tétova szünet. Végül egy újabb sóhajtás kíséretében belekezdett – Réka, új munkahelyem lesz.
- És ezért zárkóztam be a WC-be?
- Nem. Illetve igen, ezért. Figyelj… az új munkahelyem szintén egy szerelői állás…
- És? Eddig is az voltál nem? – Talán valami magasabb poszt? Az rettenetesen menő lenne.
- De ez az állás nem a Renault Series Carlin csapatnál van. Hanem a Lotus Renault GP Forma-1-es csapatánál. Réka, a Forma-1-ben fogok dolgozni.
- Na, persze, szép élet, mi? – nevetett fel Martin. – Kirúgtak a munkahelyed… pardon munkahelyeidről, most pedig jössz és feléled az öcséd pénzét?
Ez valószínűleg sértőnek hangzott, de egy pillanatig sem vettem a szívemre. Martinnal már kiskorunk óta, állandóan piszkáljuk egymást, és ez is csak a szokásos csipkelődéseink egyike.
- Hát, ha már te képtelen vagy elkölteni, mert „nincs rá időd a munkád miatt” – mondtam a macskakörmöket a levegőbe mutogatva – itt vagyok én, hogy segítsek!
- Aha, és szerinted, ha nem dolgozom, honnan lesz az a sok pénz? Bár erről beszélhetek egy olyan embernek, akit már a hetedik munkahelyéről rúgtak ki.
- Nana! – ellenkeztem. – Csak hat volt! Ennyi munkahelye bármelyik normális embernek lehet.
- Azt mondtad, normális ember? – húzott tovább Martin, miközben rutinos mozdulattal kikerült egy a pályára tévedt… valamilyen állatot. Ausztráliában sok furcsa állat van. – Szerinted hány „normális ember”-t – ezúttal ő mutogatta a macskakörmöket a levegőbe, ami annak tekintetében, hogy ő vezetett, kissé meggondolatlan cselekedet volt – rúgtak már ki azért a munkahelyéről, mert ahelyett, hogy a dolgát végezte volna, az F1 Ladyként elképzelt jövőjét tervezgette, folyamatosan az F1 Csatornát és egyéb Forma-1-es oldalakat olvasott – kilenc nyelven?
- A törököket már nem olvasom – ráztam meg a fejem. – Nem megbízhatóak.
- Ó. De azért a képeiket még megnézed.
- De csak azokat.
Egymásra pillantottunk, és szinte egyszerre tört ki belőlünk a nevetés.
- Nem vagy semmi csaj, te Réka! Neked kéne a helyemen dolgoznod. Lelkesebb vagy mint Bernie Ecclestone!
Na, igen, Martin munkája. Azt hiszem erről szólnom kéne pár szót, hiszen ha Martin és a munkája nélkül valószínűleg most nem az ausztrál 43-as autópályán kocsikáznék Melbourne egyik luxusszállodája felé, hogy a hétvégét a Melbourne Grand Prix Circuiten (ismertebb nevén Albert Park) töltsem, hanem mondjuk otthon punnyadnék a TV előtt, kezemben a laptoppal és felváltva nézegetném a Forma-1-es portálokat és írnék depressziós feljegyzéseket arról, miért nem lehetek én is kint a pályán. Így viszont, Martinnak és a munkájának hála tizenkilenc helyszínen kilenc hónapot életem legnagyobb szerelmével, a Forma-1-el tölthetek, ami igen, pontosan azt jelenti, hogy az idei szezon összes, ismétlem, összes futamát ÉLŐBEN LÁTHATOM. És azt hiszem így, hogy a Forma-1 őrült világa ennyire közel került hozzám, talán arra is lesz esélyem, hogy a legnagyobb álmomat, amelyet valaha dédelgettem sikerüljön valóra váltanom. Rajtam aztán biztos nem fog múlni!
És mindent Martinnak és a munkájának köszönhetek. Az öcsémet már egészen kiskora óta rettenetesen érdekelte mindenféle elektromos kütyü, berendezés, belső szerkezete. Mániákusan vonzódott mindenhez, amit meg lehet bütykölni, szét lehet szedni és elég bonyolultnak néz ki ahhoz, hogy az összerakásához minimum műszaki zseninek kelljen lenni. Igen, az elején valóban csak a művelet „szétszedés” része ment, később aztán megtanulta egyszerűbb dolgokat, mint karóra, távirányító, zsebrádió össze is rakni. Akárhányszor jött hozzánk egy szerelő, lehetett ez tévé, mosógép, bojler vagy gáztűzhelyszerelő is, neki édes mindegy volt, csak szereljen, mindig megfigyelte, hogyan dolgozik, pontosan mit csinál, sőt ha a szerelő együttműködő volt és megengedte, még be is segített nekik egy-egy kisebb munkában. A képességeit odáig fejlesztette, hogy tíz (!) éves korára már sikerült neki egyedül megjavítani a tévénket húsz perc alatt, amikor azzal egy áltagos szerelő órákon át bíbelődött volna. Persze az iskolában és a versenyeken is hozta az eredményeket, előbb csak matekból majd fizikából is megyei és országos versenyeket nyert és nyolcadikos korában megkapta a Jedlik Ányos kitüntetést, ami elméletileg a legnagyobb díj, amit egy ilyen korú gyerek megkaphat. Elméletileg, de egyébként lövésem sincs róla, szóval bármit elhitethettek volna velem.
Természetesen kérdés sem fért hozzá, hogy egy műszaki középiskolában folytatja a tanulmányait, ahol a „sikerszériája” csak tovább folytatódott: egyre komolyabb és komolyabb versenyeket nyert, hol csapatban, hol egyénileg, hol országos, hogy nemzetközi versenyeken, egyszerűen verhetetlen volt. Tizenhat éves volt, amikor a Magyar Nemzeti Autósport Szervezet egy versenyt írt ki középiskolások számára. Igazából csak tizenhét és tizennyolc évesek indulhattak volna rajta, de „rendkívüli tanulmányi eredményeire tekintettel” Martint is engedték nevezni. Háromfordulós verseny volt (városi, megyei, országos), ahol a versenyzőknek a matek és fizika feladatok megoldása mellett mindenféle autósporttal és azok eredményeivel kapcsolatos kérdésekre kellett válaszolniuk (a Forma-1-es eredményekkel kapcsolatban sokat tréningeztem őt én is). Martin eljutott az országos fordulóba, ahol három napon keresztül még az eddiginél is több feladatot kellett megoldania, de már nem csak elméleti, hanem gyakorlati szinten is. Nagyon akarta a fődíjat, hiszen sokkal hatalmasabb volt, mint addig bármelyik versenyének jutalma: a győztes a Magyar Nagydíj csütörtöki napján megnézhette a McLaren csapat motorhome-ját, bepillantást nyerhetett a szerelők munkájába és találkozhatott a pilótákkal is. Na, igen, azt hiszem, mostmár érthető, miért akarta Martin ezt az egészet, és világos az is, hogy ki volt, aki a háttérből hajtotta őt, ugyanis a szerencsés nyertes vihetett még valakit magával a „motorhome-látogatásra” és azt hiszem, Martin nagyon szívesen elvitte volna a nővérét… De sajnos nem ő nyert. Csak harmadik lett a versenyen, így csak kevés pénzzel és egy McLarenes csapatpólóval és sapkával vigasztalódhatott. Én megmondom, nem nagyon szárította fel a könnyeit, az enyémet meg főleg nem. Viszont valamire nagyon jó volt ez az egész: a felkészülés és verseny alatt Martin annyira beleszeretett az autószerelésbe és –tervezésbe, hogy eldöntötte, ebbe az irányba szeretne továbbhaladni és a jövőben csakis az autókkal szeretne foglalkozni. Ha ez lehetséges, még keményebben ráfeküdt a fizikára, ráfeküdt az autótervezésre, ráfeküdt mindenre, aminek a segítéségével közelebb kerülhetett az ő legnagyobb álmához, ahhoz az egyetemhez, ahol az életét és a további tanulmányait folytatni akarta. Érettségi előtt be is adta az ösztöndíjkérelmét, és miután kirázott egy 95%-os emelt fizika és egy 98%-os emelet matek érettségit a kisujjából, egész nyáron teljes gyomorgörccsel várhatta az eredményeket. Július 23-a két dolog miatt is emlékezetes marad számunkra: egyrészt mert akkor rúgtak ki a negyedik munkahelyemről (szerintem ez az, amit nem kéne annyira emlegetnem a dátummal kapcsolatban), másrészt pedig, mert akkor érkezett meg a válasz Martin ösztöndíjkérelmére. És elfogadták. Az öcsém felvételt nyert London egyik legnívósabb egyetemére, a London Universityre (ugye milyen kreatívak ezek az angolok?), ami végül igazán elindította a Forma-1 felé vezető úton. A nyáron kiköltözött Londonba és az elkövetkező három évet szinte végig ott is töltötte, csak júliusban volt itthon pár hetet, meg karácsonykor. Mondanom sem kell, piszkosul hiányzott. Amikor csak ideje engedte e-maileztünk, telefonáltunk vagy MSN-eztünk és bármilyen fontos dolog történt az életében, mindig beszámolt nekem róla. Meg a kevésbé fontos dolgokról is. Akárcsak az igazi testvérek egymás közt. A szüleim pedig akárcsak az igazi szülők ott voltak, hogy lehordjanak minket a magas telefonszámláért.
Eközben én épp az ötödik munkahelyemen kezdtem, ahol nem folyt túl feszítetten munka, legalábbis részemről nem. Mások lehet, hogy sokat szenvedtek, de engem valahogy nem tudott túlságosan lekötni az Ötödik kerület újság híreinek irkálása, ami legtöbbször kimerült az éltanulókkal való unalmas riportok készítésében, a még unalmasabb tudósításokban a helyi focimeccsekről és a csatornázás munkálatainak haladásáról készített cikkekben. Semmi érdeklődést felcsigázó téma. Pedig én ajánlottam a főszerkesztőnek, hogy belevihetnénk izgalmasabb dolgokat is az újságba - például Forma-1-et - vagy nemcsak a helyi hírekről írhatnánk, hanem a nagyvilág történéseiről, eseményeiről is - például a Forma-1-ről. De az újító szellemű ötleteimet egyetlen mondatával a földbe tiporta, és mivel ő volt a főszerkesztő, ezt el is kellett fogadnom: Réka, ez egy helyi lap, helyi hírekkel. Igen, a helyi embereket meg a csatornaépítés érdekli... Ezek után érthető, hogy nem bírtam teljes lelkesedéssel dolgozni a munkahelyemen, annak ellenére, hogy szeretek írni. Így pedig a legtöbb munkát elsumákoltam, vagy rásóztam valaki másra, a riportkészítésekre és meccsekre például a szomszédomat küldtem, aki mivel teljesen belém volt esve, ellenszolgáltatás nélkül, boldogan dalolva megcsinált nekem mindent. Mindezek mellett pedig úgy tettem, mintha teljes odaadással dolgoznék és én lennék az újság lelke és legfőbb hajtóereje, és igazából a munkatársaim lennék azok, akik a lapot hátráltatják a munkájában. Egyáltalán nem volt nehéz feladat, tekintettel arra, hogy addigra már három éve játszottam a leglelkesebb munkatársat – az első négy állásom sem tudott semmilyen érdeklődést ébreszteni bennem – és egészen magas szintre sikerült ezt a képességemet felfejlesztenem. Mindegyik főnököm bevette. És mindegyik munkatársam utált miatta. De hát tehettem én róla, hogy egyszerűen nem inspiráltak a helyi lap unalmas rovatai? Én legalább voltam annyira találékony és rafinált, hogy kibújjak ezek alól a pocsék munkák alól. Tehetek én róla, hogy ők túl szerencsétlenek voltak ahhoz, hogy megtegyék azt, amit én?
Na, de térjünk vissza Martinra. Az első nagy bejelentésére a harmadik éve végén került sor. Akkor történt ugyanis, hogy a Formula Renault 3.5 Series (ami a World Series by Renault autóverseny-sorozat főversenye) egyik csapatának – mellesleg az egyik legeredményesebbnek – a Carlinnak a vezetősége „diákszemlét” tartott az egyetemen, mivel a gárda szerelőhiányban szenvedett és szükségük volt pár tehetséges emberre. Így akadt meg a szemük Martinon. Az öcsémnek akkor már csak egy éve volt hátra az egyetemen, így a következő idény kezdetére az utolsó évét pont sikerült befejeznie, igaz csak úgy, hogy a vizsgáit az egyetem engedélyével egy hónappal hamarabb letette. A zsebében a szerelői-mérnöki diplomájával a Carlin csapat újdonsült szerelőjeként azt hiszem a világ legboldogabb embere lehetett akkor áprilisban. Hát még az idény végén!
A 2010-es évben ugyanis a Forma-1-ben a Team Lotus egy„régi-új” kiscsapatként a Forma-1-ben is szerencsét próbált. Friss csapatként pedig nemcsak a megfelelő pilótapárost volt nehéz megtalálniuk, és az új autót megépíteniük, hanem azt a gárdát is össze kellett állítaniuk, aki azt a bizonyos autót futamról futamra összerakja és fejleszti. Az első évükben, főleg a pénzhiány miatt nem igazán sikerült a többi csapattal akárcsak versenyképes kocsit építeniük (és akkor még enyhén fogalmaztam, az a kocsi inkább GP2-be való volt). Szerették volna a 2011-es idényre az autót legalább annyira felfejleszteni, hogy a pilótáik „megismerkedhessenek” végre a Q2-vel is és ne essenek ki minden időmérőn az első húsz perc után. Az egyik fontos lépésük az ügy érdekében az új motorszállítóval, a Renault-val való szerződésre lépésük volt (ezután lett a csapat teljes neve Lotus Renault GP). De ennyi nem volt elég. Mivel a 2010-es szerelőikkel a vezetőség nem volt maradéktalanul elégedett, így a következő évre mindenképpen „vérfrissítést” akartak eszközölni. És így került a képbe Martin.
Máig emlékszem arra a napra. Szombat délelőtt volt, én pedig a cukrászdában ültem, az egyik barátnőmre, Henire és a szokásos hétvégi „kivel mi történt, ki kivel jött össze” csevegés-vegyes-kávézásunkra várva, amikor megcsörrent a telefonom. Martin volt az. Meg sem várta, amíg köszönök (igazából ő sem köszönt), hanem azonnal kérdezett.
- Otthon vagy?
- Nem. Tudod, hogy szombat van. A SweetPie-ban ülök. – Martin ismerte ezeket a „csajos délelőttjeinket”, amikről csakis a reggeli Forma-1 kedvéért voltam hajlandó lemondani (igazából nagyon kevés olyan dolog van, amiről a Forma-1-ért nem mondanék le. Például… most éppen semmi nem jut eszembe, de talán létezik olyan iszonyatosan szorult és elkeserítő helyzet, amikor hajlandó lennék rá). Ez volt az egyik állandó dolog az életemben. Martin pedig valamiért nem emlékezett rá…- Miért?
- Akkor… akkor menj ki a mosdóba, jó?
- Minek? – jött az értetlen kérdés felőlem.
- Nem bízok benned és az ööö hirtelen érzelmeidben. Legalábbis ezzel kapcsolatban.
Na, most. Mi jut eszébe egy normális embernek egyből egy ilyen válasz hallatán? Természetesen az, hogy valami rossz dolog történt. Valami nagyon rossz. Amire én és a hirtelen érzelmeim talán nem tudnának megfelelően reagálni abban a helyzetben. Meghalt a nagyi. Vagy balesetet szenvedett. Apa megint védőkesztyű nélkül nyeste a sövényt, végigvágta a tenyerét és most kórházban van. Bármilyen más szörnyűség, ami miatt a könnyek visszatarthatatlanul teljes erővel törnének ki belőlem, a cukrászda közepén.
Ám mielőtt jobban belelovalltam volna magam a képzeletbeli tragédiáim bármelyikébe, az öcsém, mint aki a gondolataimban olvas, megszólalt:
- Nyugi. Jó hír.
Jó hír? Nyertünk a lottón? Apa sokat lottózott. Igazából soha még jelentéktelen összeget sem nyertünk, de ő nem adja fel. Bízik a „tévedhetetlen számérzékében”. Lehet, hogy most az egyszer tényleg bejött neki? – futott át az agyamon. Hiszen ez fantasztikus! Talán akkor végre vehetek egy normális méretű lakást! És persze Hungaroring Paddock Club jegyet! Pontosabban, először jegyet, aztán jöhet a lakás. Sőt. Amint hazaérek, megrendelem. Lehet egyáltalán már kapni? Előrendelésre biztos. Aztán a lakás. Kinéztem már egy egész csinosat Budán. Az ára is csinos. Túlságosan. De ha milliomosok lettünk? Mit számít az?
Ilyen és ehhez hasonló gondolatok kavarogtak a fejemben, miközben beléptem a női mosdóba. Azonnal megcsapott a mézeskalács émelyítően édes illata, és ezzel a hamisítatlan karácsonyi hangulat is. Túl izgatott voltam ahhoz, hogy elgondolkozzam azon, vajon ki az az elvetemült ember, aki mézeskalács illatú füstölőt tesz WC-be, ráadásul akkor, amikor nincs is karácsony. Egyedül a „különben is hirtelen érzelmeimet felkavaró” bejelentésre voltam kíváncsi, amivel Martin még mindig nem állt elő.
- Bent vagy a mosdóban?
- Igen.
- És vannak még bent rajtad kívül mások is?
- Hmmm – néztem körbe. A tükörnél egy fiatal szőke lány a haját fésülte, egy másik, öregebb nő pedig sminkelt, minimum olyan mennyiségben, mint egy maszkmester. A fülkék közül egy zárva volt. – Igen.
- Akkor menj be egy fülkébe.
- Martin. Ne szórakoztass már – nevettem fel. Na, jó, ez nem az az igazi „jaj de vicces voltál Martin” nevetés volt. Hanem a türelmetlen „térjünk már a lényegre, mert itt esek össze idegességemben” erőltetett röhögés.
- Figyelj, addig nem mondom el. A te érdekedben.
Martin kedvéért megtettem. Lenyomtam a kilincset a hozzám legközelebb lévő ajtón és beléptem a mosdóba. Ott is mézeskalács-szag volt.
- Esetleg zárjam is le az ajtót? – kérdeztem gúnyos hangsúllyal.
- Hát… lehet. De azt azért nem muszáj.
- Oké – sóhajtottam fel. – Bent vagyok a fülkében, ha esetleg attól tartanál, hogy a bejelentésed hatására valamiféle önkívületi állapotba kerülnék és letépném a tükröt a falról, meg felborítanám az asztalokat a cukrászdában. Nem vagyok komplett hülye, jó?
- Nem is ezt mondtam – védekezett.
- Térjünk a lényegre.
- Oké – sóhajtott egyet és utána igazán hosszú szünet következett. Részemről várakozásteljes, türelmetlen, részéről ideges és tétova szünet. Végül egy újabb sóhajtás kíséretében belekezdett – Réka, új munkahelyem lesz.
- És ezért zárkóztam be a WC-be?
- Nem. Illetve igen, ezért. Figyelj… az új munkahelyem szintén egy szerelői állás…
- És? Eddig is az voltál nem? – Talán valami magasabb poszt? Az rettenetesen menő lenne.
- De ez az állás nem a Renault Series Carlin csapatnál van. Hanem a Lotus Renault GP Forma-1-es csapatánál. Réka, a Forma-1-ben fogok dolgozni.
