2. fejezet

Sziasztok!
Tudom, eléggé késtem vele, de itt van a második fejezet. :) Köszönöm az előző fejezetekhez a kommenteket, olyan nagy örömmel olvasom őket :D Ezt mindig leírom, de ez az igazság. Kérlek most is osszátok meg a véleményeteket! Remélem, azért vagytok páran, akik olvastok :D
Jó olvasást! :)
Dorililien

Vajon létezik olyan szó, hogy hihetetlenülextraszuperfantasztikus? Ha nem, akkor kérvényezni fogom, hogy kerüljön bele a Magyar értelmező kéziszótárba. Újkeletű kifejezés, jelentése: Crown Promenade Hotel.

Ez a leggyönyörűbb hotel, amit valaha láttam. Tudom, mindenki ezt mondja, aki egyszer eljut valami szép helyre, mert ez olyan rohadt jól hangzik és az emberek irigykedni kezdenek tőle. De ezt én teljesen és tökéletesen komolyan gondolom. Hogy miért? A szobánkban az egyik fal helyén padlótól plafonig ablak van, ahonnan tökéletes rálátás nyílik az egész városra, Martin és az én lakosztályomat pedig egy hatalmas akvárium választja el, tele mindenféle színes hallal, ráadásként hangulatvilágítással az alján (kérdem én, a halakat ez nem idegesíti?). Mindkét lakosztály rendelkezik egy nappalival, két fürdőszobával és egy „kisebb” (értsd: háromszor az én szobám plusz a fél nappalink) hálószobával, két beépített plazmatévével, plusz három kisebbel, Hifi-berendezéssel, minibárral és…
Komolyan, még magamat is irigylem. Főleg ha még azt is hozzávesszük, hogy kik laknak a szomszédban…
Délután három órakor érkeztünk meg Melbourne-be, a hotelnél pedig már várt minket az eligazító srác, átadott nekünk egy Lotus emblémával ellátott kártyát, amin minden fontos információ rajta volt a hotellel, a várossal és azzal kapcsolatban, hogy Martinnak melyik nap, mikor kell pontosan kint lennie a pályán. A recepción, miután kitöltöttük a bejelentkező lapokat, átadták nekünk a szobakártyákat, majd fellifteztünk a negyedik emeleti lakosztályunkhoz, ahol a londinerek gyors és hatékony munkájának köszönhetően már ott voltak a bőröndjeink, az asztalon pedig jól behűtött pezsgő és „üdvözlő” bonbon várt minket (a pezsgő eddig érintetlen maradt, Martin ugyanis állítása szerint „munka előtt nem iszik”, én meg egyedül nem iszom, a bonbont azonban valaki galád módon felzabálta… az epres ízlett a legjobban). Félórás „szobamegcsodálás” és Martin ezt a kádat nézd! Nagyobb mint a fürdőszobánk! valamint Martin te láttad már a plazmatévét? Rá lehet csatlakozni vele Youtube-ra! Baj ha bekapcsolom az új One Republic számot? mondatok egymásnak való ordítozása után sikerült magunkat rávenni, hogy egy kicsit elpakoljuk a bőröndjeinket.
Fél öt volt, mire mindezzel végeztünk és igazából csak ekkora tudatosult bennünk, hogy mennyire iszonyatosan fáradtak vagyunk. A repülőn ugyanis egyikünk se tudott aludni az izgatottságtól (na, jó, Martin igazából azért nem, mert egész úton dumáltam neki arról, hogy mennyire izgatott vagyok), az autóúton pedig igaz, hogy felváltva vezettünk, de egyikünk se tudott az anyósülésen igazán pihenni, mert a bérelt autó iszonyú kényelmetlen volt, ráadásul az ülést sem lehetett teljesen hátrahúzni a hátsó üléseken feltornyozott bőröndjeink és dobozok miatt. Átmentem Martin szobájába és fáradtan lerogytam az ágyára, ő pedig ugyanezt tette, majd mindketten hátradőltünk és egy jó tíz percig mindketten csak szótlanul bámultuk a plafont. Na, nem azért mert esetleg egy miniatűr sixtusi kápolna-freskó volt rámontírozva (komolyan, ebben a szállodában még azon sem lepődtem volna meg) és azt csodáltuk, hanem egyszerűen csak mindketten elgondolkodtunk egy kicsit. Részemről nem volt túl mély egyik gondolat sem, leginkább Ezt most komolyan, még mindig nem hiszem el –szintű elmélázások voltak ezek, de Martinon láttam, hogy ritka, érzelmes pillanatában van. Igazából sohasem volt a nagy érzelemkinyilvánítások embere, annak ellenére, hogy a dolgok ugyanúgy megérintették, mint engem, soha nem beszélt ezekről az érzéseiről. Soha nem állította be ezt az egész Forma-1-es dolgot úgy, mintha valami „hatalmas cucc” lett volna, és nem is dicsekedett vele senkinek. Közben pedig belülről ő is hitetlenkedve és hatalmas, hihetetlenül nagy örömmel kezelte a dolgot. Én ezt persze mint a nővére, aki születése óta ismeri tudtam, és ott a szobában a belőle kibukó vallomás is az én gondolataim helyességét igazolta.
- Ez… ez nem semmi. Réka, ez rohadtul nem semmi. Te elhiszed? Mert én nem.
Felé fordultam és csak rámosolyogtam. Ez most az ő lelkizős pillanata volt és nem akartam közbeszólni.
- Tudod, a suliban én voltam a legnagyobb stréber. Állandóan csak a beszólásokat kaptam, amiért jól tanulok, és amiért van annál nagyobb célom az életben, minthogy minden hétvégén valami kocsmában félkómásra igyam le magam. Én voltam a szerencsétlen tanulógép mindenki szemében, akit lehet szivatni, pedig igazából senki sem ismert… De tudod mit? Megérte. Megérte az a nyolc év szívás. Mert amíg ők a Tescoban dolgoznak most három műszakban – jobb esetben, mert a nagy részüknek most sincs munkája –, addig én itt vagyok Melbourneben, és holnapután az első hivatalos Forma-1-es versenyhétvégémen fogok részt venni, ja és el ne felejtsem említeni azt a tényt, hogy mindezen idő alatt egy luxusszállodában fogok lakni, ahol ötven négyzetméteres a szobám, és ahol a plazma TV lejátssza a YouTube videókat, és így tudjuk hallgatni a kedvenc zenéim… zenéidet.
Egy pillanatig elhallgatott, aztán mosolyogva megjegyezte:
- Ez most iszonyú beképzelten hangzott, ugye?
- Nem – ráztam meg a fejem. – Ez csak szimplán őszinte volt. És a saját erődből érted el az egészet. Van mire büszkének lenned.
- Rendes vagy, hogy ezt mondod. És tudod mit? Valamit kihagytam a felsorolásból. Azt, hogy nem elég, hogy Melbourne-ben vagyok, a Crown Promenade Hotelben, és WiFi-s a plazmatévé, de még a nővérem is velem van és nem hagy egyedül…
- …a gonosz Forma-1-es világban?
- A gonosz Forma-1-es világban – nevetett. – De most tényleg. Nagyon örülök neki, hogy velem jöttél.
Én is elmosolyodtam. És boldog voltam, amiért Martin őszintén így érzett a dologgal kapcsolatban, ugyanis nem akartam, hogy csak valami kolonc legyek, az idegesítő, Forma-1 mániás testvér, aki ráakaszkodott és az egész szezon alatt a nyakán van. Az utazás előtt és alatt is rengetegszer megfordult ez a fejemben, de szerencsére Martin örült nekem. És ez a lényeg.
- Figyelj, Réka, ha már a Forma-1-es világnál tartunk, meg kellene egy-két dolgot beszélnünk ezzel kapcsolatban – folytatta, és éreztem, hogy ezzel a mondatával vége a lelkizős pillanatoknak és jön a… Szabályok a szállodában és a Paddockban kezdőknek című, Martin által alkotott, személyesen nekem íródott kézikönyv első fejezete.
- Tudom, hogy nagyon furcsa lesz eleinte, hogy a szállodában és a pályán Forma-1-es pilóták vesznek majd körül, nekem is nehéz volt megszoknom, és normális, vagy legalábbis közel normális emberekként kezelnem őket. De kérlek, próbáld meg, jó? Beszélgess velük, ha esetleg alkalmad lesz rá, de csak úgy… úgy, mint mondjuk velem, oké? Vagy mint az ABC-ben az eladóval. Csak arra kérlek, ne rohamozd meg őket, meg ne sikongass, mint… mint az elvakult tinirajongók.
- Martin – válaszoltam tettetett sértődöttséggel. – Nem tudom feltűnt-e, de huszonöt éves vagyok.
- És Schumacheres ágytakaród van.
- Na, neee. Most már állj le, Martin! – Röhögve felkaptam ez egyik rózsaszín szegélyes díszpárnát, és az öcsém fejére csaptam vele. – Azt utoljára tizenöt éves koromban használtam! Nem szép dolog a múltat felhánytorgatni!
- Jól van, na, tudod, hogy csak viccelek – válaszolta, miközben a kezét a fejére téve védekezett a további „támadásaim” ellen. Végül kikapta a párnát a kezemből és magához szorította, hogy ne bírjam elvenni tőle.
Hátranyúltam egy másikért és egy újabb csapásra készen Martin feje fölé emeltem. Végül azonban megkegyelmeztem neki és a hátam mögé dobva ráfeküdtem a párnára.
- Én komolyan nem értem, hogy tudod te átlátni ezeknek a Forma-1-es kocsiknak a szerkezetét. Meg hogy tudod őket összerakni, meg szerelni. Én annyira hihetetlenül hülye vagyok ezekhez – váltottam hirtelen témát.
- Te másban vagy jó, Réka. – Inkább nem akartam belemenni, abba, hogy mégis miben. Alapos fejtörést okozott volna ez a kérdés mindkettőnknek.
- De tényleg! Csak nézem a futamon meg az időmérőn, amiket csinálnak, és komolyan még követni sem tudom.
- Neked nem is kell – nevetett Martin. – Elég nekem.
- Hát, ja. Azt hiszem, velem nem sokra mennének a csapatok, tekintettel arra, hogy a szerelők munkái közül mindösszesen egyetlen dolgot tudnék megcsinálni.
- A boxtakarításra gondolsz?
- Ha-ha – forgattam meg a szemem nevetve. - Nem, nem arra.
- Akkor?
- Tudod, az időmérőn, amikor a pilóta megy egy mért kört és visszatolják a boxba, az egyik szerelő elé tesz egy monitort, amin meg tudja nézni az időeredményeit meg a helyezését.
- És?
- Hát azt hiszem, arra a munkára képes lennék. Már ha nem túl nehéz az a monitor…
Martin rám nézett és iszonyú hangosan kitört belőle a röhögés.
- Bár… ha jobban belegondolok – folytattam már én is nevetve - Twitterre is ki tudnám írogatni a boxban történő dolgokat. Az sem lehet olyan nehéz.
- Majd szólok az érdekedben… - kezdte Martin, bár a mondanivalóját nem teljesen értettem a röhögésétől -, hogy tudok szerezni a csapatnak főállású monitorpakolót és twitterezőt.
- Micsoda karrier elé nézek!
Martin még jó ideig nevetett a hülyeségeimen. Aztán hirtelen elhallgatott és egy kissé aggodalom ült ki az arcára.
- Réka, mennyi az idő? Nézd már meg, ott van a karórám az éjjeli szekrényen.
- Öt óra.
- Az király, mert fél hatra kint kéne lennem a pályán – jegyezte meg. Gyorsan felpattant az ágyról, tükör előtti sporttáskájához lépett és elkezdett belepakolni a cuccait, amik a… gondolom a szereléshez kellettek. Vagy fogalmam sincs.
A hír az összes álmosságot kiűzte belőlem. A pályára?- Ugye mehetek veled? – kérdeztem belelkesülve.
- Biztos hogy szeretnél? Egész este dobozokat fogunk pakolni. Nem túl izgalmas.
- Micsoda? Nincs is izgalmasabb dolog a dobozpakolásnál!
- Na, ja – nevetett Martin. – Meg az első alkalomnál az Albert Parkban…