3. fejezet /1

Sziasztok!

Megint kicsit későn, de meghoztam az új részt, ez is ilyen felesben, mint az első fejezetet. Régebben volt szokásom ilyen megahosszú fejezetek írása, ezután már nem nagyon fogom felezgetni őket :D Itt már történik is egy-két esemény, remélem tetszeni fog! :) 

Hát körülbelül ennyit tudok hozzáfűzni, az egyetem által jelenleg erőteljesen leszívott agyammal! :D Köszönöm szépen, hogy írtatok, és olvastok, nagyon örülök a kommenteknek, és annak is, hogy régi olvasók is írtak nekem :))) Köszönömköszönöm!! :)

Jó olvasást! :)

Dorililien 

Szokatlanul csendesen telt a pálya felé vezető út. Igaz, mindösszesen tizenöt percig tartott, de nálam normális esetben még ilyen rövid időtartamra is nehéz csöndben maradni. Talán a fáradság tette. Vagy, hogy túlságosan lekötött Melbourne hatalmas felhőkarcolóinak, üvegezett irodaházainak, és a zsúfolt, forgalmas utcáinak bámulása. Olyan volt, mint egy bármilyen nagyváros, egy átlagos napon. Itt úgy tűnik, nincs akkora felbolydulás a Forma-1 előtt, mint nálunk. Bár Mogyoród legalább kétszáztízszer ilyen kicsit, és annyian lakják, mint Melbourne egyetlen utcáját, így nem meglepő, hogy ott július végén a város teljesen megőrül. De azért meglepett, hogy itt még egy csapatzászlót, rajongói felszerelésbe öltözött embert vagy Gyerünk Webber feliratot sem láttam. A pályához közeledve persze azért megjelentek az utcai árusok, a szállókba érkező szurkolók (főként részeg szurkolók), és az egyéb „nézelődő” tömeg. Gondolom, azért holnapra azért többen lesznek. Elvégre még csak szerda van.
Mindig is életem toplistás élményei között fogom számon tartani azt a pillanatot, amikor a pálya felé haladva hirtelen letértünk a „normális” útvonalról, és a főbejárat iránya helyett balra kanyarodtunk el, majd ráfordultunk egy keskeny útra. Csak egy egyszerű, aszfaltozott út volt ez, körülötte szépen rendezett füves dombokkal és zajszigetelővel, mégis a szívem még sohasem dobbant ekkorát egy ennyire mindennapi autóút látványától. Persze az nem is a külseje volt a lényeges és érdekes, hanem az ahová vezetett… igen, az ausztrál Forma-1-es Paddockba.
Nos, az első Hungaroringes élményem sem volt semmi… na de ez? Ráadásul egyből a Paddockba? Még így, jóval az élmény után sem tudom hűen leírni, mit is éreztem akkor pontosan. Talán majd harminc év távlatából képes leszek rá, bár ebben sem vagyok igazán biztos. Ezt át kell élni. Elcsépelt, de igaz.
Martin láthatóan semmit sem vett észre abból a katarzisból, amibe a VIP útra való ráfordulás után kerültem, és kivételesen én sem tájékoztattam őt örömömben hisztérikusan sikítozó stílusban a bennem kavargó érzésekről. Csak ültünk mindketten a kocsiban, Martin az utat figyelte, én pedig a jobb oldalunkon feltűnő Melbourne Grand Prix Circuit részleteit próbáltam a távolból kivenni és ezzel egyidőben a fékevesztett tempóban dübörgő szívemet lenyugtatni. Amennyivel közelebb kerültünk a pályához, annál sikeresebben tudtam annak minden egyes négyzetméterét végigpásztázni és agyammal lefényképezni, ám annál nehezebb volt a bennem feltörő izgalmat mérsékelni. Sőt, egy idő után nem is sikerült. Már az ellenőrzőpont közelében jártunk, amikor Martinhoz fordultam és egy kissé eszelős stílusban (igazából másmilyenben nem is tudok érzelmeket kifejezni) felkiáltottam:
- Na neee! Mi most komolyan ide… ide fogunk bemenni?
- Komolyan ide… ide fogunk bemenni – utánozott Martin nevetve. Persze, ő már járt a téli tesztek alkalmával Paddockban, neki nem volt annyira nagy cucc, mint nekem. Meg úgy nagy általánosságban is, nekem minden „nagyobb cucc”, mint neki.
- Te jó ég.
A biztonsági őr (-szerű fickó… igazából biztos van ezeknek valami spéci nevük, de fogalmam sincs mi az. Talán Géza?) elkérte tőlünk a VIP pass-unkat (igen, nekem is van. Azt hiszem, ez az információ és a hozzákapcsolódó szintén hisztérikus érzelmeim még megérnének pár mondatnyi ujjongást, de most ezt kihagyom. Látatlanban is azt mondom, sokat fogok még ezekről a bizonyos érzelmekről beszélni a szezon során) és miután érvényesnek és megfelelőnek találta őket, kinyitotta a kaput, mi pedig áthajtottunk rajta. Próbáltam tudatosítani magamban, hogy igen, most már ténylegesen az Ausztrál Paddock területén vagyok. És, hogy te jó ég…
Martin a Paddock Parkoló (ez csak szerintem hangzik iszonyú jól?) területére hajtott, ahol már ott álltak a csapatok kamionjai, a szerelők, csapattagok bérelt autói. Természetesen itt is volt egy őr, akinek megmutathattuk a VIP passunkat és a kocsi parkoló kártyáját, majd a csávó a helyünkre irányított minket. Martin a 134-es számú, fehér sávval elválasztott parkolóhelyre állt, majd a kártyát a szélvédőhöz helyezte. Készek voltunk kiszállni a kocsiból, belépni a Forma-1 világába… hm, egy kis ellentét, prózai kifejezőeszközként sosem árt. Persze csak akkor, ha nem ilyen totál béna, mint az enyém.
Kinyitottam az ajtót, megmarkoltam a táskámat, kikászálódtam az autóból, majd becsaptam magam mögött az ajtót. Vettem egy hatalmas levegőt, majd a tengelyem körül megfordulva szembetaláltam magam a Paddock őrületes, színesen kavargó, szívdobogtatóan izgalmas világával. És azonnal beleszerettem.
Látszólag minden fejvesztettnek és összevisszának tűnt: a különböző posztban lévő és csapatban dolgozó szerelők oda-vissza rohangáltak a kamionok és a boxok között, egyesek dobozokat pakolásztak, mások különböző papírokat, laptopokat hordtak, mások az ő munkájukat ellenőrizték. Egy-egy csapat már belekezdett a Motorhome-ok építésébe, mások a gumiszetteket ellenőrizték, a Red Bullos srácok pedig éppen pihenőt tartottak és egy-egy hideg üdítő társaságában élvezték az ausztrál napsugarakat. Igazából persze minden rendezett és összeszedett volt, minden csapatnak és a csapat szerelőinek is ilyennek kell lennie, hiszen ők a Forma-1-ben dolgoznak, nem lehetnek olyanok, mint a pesti autószerelő műhelyek Ráérünk még arra! - mentalitású alkalmazottjai.
Elvarázsolt az egész, mindenestül: a légkör, az emberek (annak ellenére, hogy egyiküket sem ismertem), a boxok hatalmas, fényes épülete, ez a kis „falu” a pálya szívében. Annyira belemerültem a Paddock csodálásába, hogy meg sem hallottam, hogy Martin hozzám beszél. Pedig igazán feltűnhetett volna, tekintettel arra, hogy csak mi beszéltünk ott magyarul, tehát rajtam kívül senkihez sem intézhette a mondanivalóját.
Meglengette előttem a kezét, én pedig mosolyogva fordultam felé.
- Tetszik? - kérdezte.
- Az nem kifejezés. Lakhatok itt?
- Egy idén hozott szabály értelmében senki sem aludhat a pályán… de a nap további részét felőlem itt töltheted – nevetett. – Nekem lassan mennem kéne. Még Elliothoz is be kell néznem, mielőtt elkezdek dolgozni.
- Elliot?
- Azta! Valami, amit te nem tudsz, én viszont igen… ez nem semmi! Elliot, vagyis Elliot Dason-Barber, a vezető mérnök. Ő itt a góré. Meg persze Tony, Dieter, Mike… de nekünk, szerelőknek, főleg Elliot. Egyébként nagyon rendes. Figyelj, gyere velem és bemutatlak neki!
- Nem lehetne… nem lehetne egy kicsit később? Olyan jó ezt nézni – magyaráztam.
- De, persze. Akkor nem gond, ha egyedül hagylak?
- Martin… huszonöt éves vagyok.
- Jó, jó, oké tudom. Csak kérdeztem.
- Egyébként feltűnt, hogy néha úgy kezelsz, mintha a bátyám lennél?
- Mindig is szerettem volna egy húgot.
- De én a nővéred vagyok!
- Tudom – nevetett, aztán felkapta a Lotus emblémás sporttáskáját és elindult a boxok felé. Én pedig ott ácsorogtam, továbbra is a szerelők lenyűgöző munkáját figyelve, beszívtam magamba a hamisítatlan Forma-1 hangulatot és egyszerűen csak mosolyogtam. Mosolyogtam, igazán felhőtlenül boldogan. Úgy éreztem, soha nem voltam még ennél jobb helyen – és most nem konkrétan a hely minőségéről beszélek, hanem arról, hogy egyszerűen odaillettem. Ez az én életem: a Forma-1, ha (még) nem is vagyok annak a nélkülözhetetlen része, de közel kerültem ahhoz, hogy azzá váljak. Már csak rajtam múlik a dolog…
- Te átnézted már a jerezi telemetriaadatokat? – szólalt meg mellettem hirtelen egy hang, egyszerre kizökkentve engem a gondolataimból. Megfordultam és egy kék szempárral találtam magam szemben, amely egy hosszú szőke hajú lányhoz tartozott. Egy Lotusos csapatinget viselt, a nyakában pedig ott lógott a szerelői VIP pass. A kezében valamilyen lefűzött papírtömeget tartott, amelyekre számomra tökéletesen értelmezhetetlen szimbólumok, ábrák és összefüggéstelen egymást követő számsorok voltak nyomtatva. Várakozásteljes pillantásából ítélve pedig az előző kérdését hozzám intézte.
- Ó, persze. Többször is. Úgy ismerem a jerezi telemetriaadatokat, mint a tenyeremet - válaszoltam vigyorogva. A gúnyos hangsúlyom neki is feltűnt, és miután meglóbáltam előtte a VIP passomat, külön kiemelve az alján virító „Civil” feliratot, leesett neki, hogy a lehető legrosszabb emberhez fordult a kérdésével.
- Jaj, bocsi. Még új vagyok itt, és azt hittem te is szerelő vagy, csak mert láttalak az előbb beszélgetni azzal a Lotus inges sráccal. Még egyszer bocs – nevetett fel zavartan.
- Nyugi, semmi gond – válaszoltam mosolyogva. Másodszori megszólalására feltűnt, hogy egy kissé német akcentussal beszéli az angolt. Lehet, hogy azért, mert német? Hm, van benne logika.
- És amúgy, mi vagy itt igazából? PR asszisztens? Azt hiszem, azok szoktak civilek lenni.
- Nem én… én csak az öcsémet kísérem. Ő volt az a Lotus inges srác, akit az előbb láttál – magyaráztam. – Egyébként Réka vagyok – mutatkoztam be neki, mivel a lány elég szimpatikusnak tűnt.
- Lena vagyok. Lena Wikström, Németországból. – Haha, lottóznom kéne. – Lehet, hogy hülyeséget mondok, de te nem magyar vagy?
- De – válaszoltam csodálkozva. Mert az addig oké, hogy én rájövök az akcentusából (meg a nevéből), hogy ő német. De egy német lány honnan a francból ismeri a magyar keresztneveket?
Ő is érezte, hogy erre valamiféle magyarázatot kellene adnia.
- A nagynéném Magyarországon él és sokszor voltunk már nála. Az ő szomszédját pedig Rékának hívják, és állandóan panaszkodik rá. Igazából, ki nem állhatja.
- Ha azért panaszkodik, mert ez a bizonyos Réka állandóan vasárnap délután a Forma-1-et ordíttatja, és nem tud tőle aludni, akkor én vagyok ez a Réka.
- Neeem – nevetett. – Ezzel a Rékával az a probléma, hogy hét kutyája van egy emeletes házban.
- Ó, értem. Nekem csak egy teknősöm van. Nem túl zajos állat – nevettem én is.
Hirtelen hatalmas csattanást hallottam magam mellett, és ijedten összerezzentem. A Lotus Motorhomejának második emeletét kezdték el a szerelők éppen építeni, amikor a daru tetején álló ember leejtett valamilyen alkatrészt, ami a földre érve darabokra tört. Az esemény után minden szerelő a saját nyelvén tisztességesen elkáromkodta magát, majd az egyik srác bement a boxba – valószínűleg egy másik, hasonló alkatrészért. Ezután folytatódhatott a munka.
- Remélem, én nem fogok elrontani semmit az első napomon – kommentálta az eseményeket Lena. – Mármint nem úgy értem, mindenki hibázhat, csak talán nekem egy hiba az első napomon nem lenne túl jó belépő.
Jogos.
- Tudod, ez van mindig. Maximalista akarok lenni a munkámban, főleg most, itt. Egyszerűen odavagyok ezért az egészért. Nekem ez volt az álmom – magyarázta tovább, és kezdtem felismerni a rokon tulajdonságainkat. Oké, én nem vagyok mérnök, valószínűleg még egy csavart sem tudnék tisztességesen egy alkatrészhez illeszteni, viszont nekem is a Forma-1 volt az álmom, ha más értelemben is, mint Lenánál… Na jó, saját magamat is kiröhögtem volna, ha eszembe jutott volna az a „terv”, hogy én esetleg majd szerelő leszek valami csapatnál. Igazából, annak a csapatnak, ahova én beállnék, az lenne az utolsó éve a Forma-1-ben. Vagy még egy évet sem bírna. – És utálom azt, amikor lebecsülnek, csak azért mert lány vagyok. Egy lány, mint Forma-1-es szerelő? Na, ne nevettess. Körülbelül ez mindenki véleménye. Miért ne érthetne egy nő annyira a Forma-1-hez, mint egy férfi?
Egy pillanatra megtorpant, aztán egy kicsit elpirulva ennyit mondott:
- Úh, bocsi, hogy ezt mind rád zúdítottam. Gondolom, most teljesen hülyének nézel.
- Nem, dehogy is. Figyelj, teljesen együtt tudok veled érezni. Én is állandóan ezt kaptam a fiúktól… Értek a Forma-1-hez, mármint nem a technikai részéhez, hanem az ööö… többihez. Átlátom a taktikákat, azt, hogy melyik pilóta mire képes, tudom mindig az eredményeket ilyesmi. De folyamatosan csak ezt hallottam a többiektől: Egy csaj mégis mit érthet a Forma-1-hez? Miért NE érthetne? Nem kisebb az agykapacitásunk, mint a fiúknak és ugyanúgy, ahogy ők is meg tudnak tanulni főzni meg varrni meg a franc tudja mit, mi is lehetünk hozzáértő Forma-1 rajongók – magyaráztam indulatosan.
- Sőt, még hozzáértőbbek is vagyunk, mint ők.
- Pontosan. És jobb fejek is – fűztem hozzá vigyorogva.
- Arról nem is beszélve, hogy a nők alapvetően intelligensebbek, mint a pasik – nevetett már ő is. Szimpatikus volt Lena nagyon, és kétségtelenül valami rokonlélek- féle. Ugyanakkora rajongója a Forma-1-nek mint én (bár abban nem vagyok biztos, hogy olyan elvetemült-e, mint én… majd rá kell kérdeznem, emlékszik-e még, hogy 2000-ben Monacoban milyen hiba miatt esett ki Schumacher. Ha igen, akkor tökéletesen elvetemült) és őt is idegesíti, ha a fiúk lebecsülik a hozzáértő képességét a sporthoz. Hogy nekem mennyi konfliktusom volt még anno a suliban az osztálytársaimmal! Volt pár eeegészen hangos szóváltásunk, de végül sikerült kivívnom a tiszteletet: tizenkettedik végére már úgy tekintettek rám, mint a legfőbb sportszakértőre Dávid Sándor után.
- Á, Réka – fogta meg hirtelen valaki a vállam, én pedig ijedten összerezzentem. Megfordultam és… most valószínűleg valami olyan részt várhatnánk, hogy „szemben találtam magam a baltás gyilkossal”, de nem. Csak Martin volt az. De ő is épp elégé rám ijesztett.
Aztán eszembe jutott, hogy áll mellettem két – egymás számára – ismeretlen személy, és talán kellene valamit tennem az érdekében, hogy ismerőssé váljanak.
- Ő itt Ábel Martin, az öcsém. Martin, ő itt Lena – mutattam be egymásnak őket, Martin pedig mosolyogva a lányhoz fordult:
- Á, Lena. Szükség lenne a segítségedre. Mint látod, történt egy kisebb baleset – mutatott az összetör Motorhome-darabokra a földön. – Össze kéne takarítani.
Lena értetlenül meredt az öcsémre.
- Tudom – húzta együttérző mosolyra a száját Martin. – Biztos állandóan téged zargatnak, mert te vagy itt az egyetlen, aki dolgozik is, a többi takarítószemélyzetis meg a „kamiont tisztítja”, pedig tudom, hogy csak a parkolóban cigiznek. De most sürgős lenne a segítség.
Becsületemre legyen mondva, én próbáltam jelezni Martinnak, hogy maradjon csöndben, vagy legalább javítsa ki magát valamivel, az sem baj, ha teljesen átlátszó kamu dumával, mert abban is benne van legalább a jó szándék. A jó szándék, hogy miután Lenát takarítószemélyzetisnek nézte, és - ezzel beállt a Lányok nem értenek a Forma-1-hez ostoba sztereotípiáját fújók táborába, legalább megpróbál magyarázkodni és elnézést kér. De Martin nem figyelt rám.
- Én nem vagyok takarítószemélyzetis – válaszolta Lena kimérten, de éreztem, hogy a hangjában ott van az elfojtott indulat. Ami bármelyik pillanatban kitörhet…
- Nem? Akkor mi vagy? – húzta fel a szemöldökét Martin.
- Szerelő vagyok, a Lotusnál. – Mondata második felét külön kihangsúlyozva megrángatta egy kissé a csapatingjét, mintha az olyasvalami lett volna, amit Martin eddig nem vett észre. Bár szerintem a takarítószemélyzetisek is Lotusos pólót viselnek, de mindegy…
- Te?
Ne, Martin, könyörgöm ne! – üzentem a szememmel. Miért kell ezt?  Most komolyan ellenséget akarsz szerezni már a szezon legelején? Éreztem, hogy itt már semmilyen kimagyarázó szöveg nem segít az öcsémen, esetleg egy őszinte bocsánatkérés. De az sem most. Ugyanis Lena elfojtott indulata abban a pillanatban robbant.
- Igen. Esetleg túl szőkének nézek ki hozzá? Vagy csak szimplán az a baj, hogy lány vagyok? – támadt neki Martinnak.
- Hát, eddig egyszer sem láttalak a csapattal. És senki nem mondta, hogy van egy csaj is köztünk…
- És? Annyira fontos lett volna mondaniuk? Ja, igen, legalább fel tudtatok volna készülni rá, hogy jön majd valaki, akit lebecsülhettek, meg akin röhöghettek, csak mert lány és „úgy sem ért a Forma-1-hez, mert az férfias sport” – folytatta Lena tovább, de már egy fokkal nagyobb hangerőn.
- Hé, ezt nem mondtam – csak ennyit tudott válaszolni Martin, és láttam rajta, hogy egyre kínosabban érzi magát. Már neki is leesett, hogy akaratlanul is a kollégája lelkébe tiport.
- Nem. Nem mondtad. Ezt nem – húzta erőltetett mosolyra a száját Lena és továbbra is karbatett kézzel meredt Martinra.
Az öcsémnek szerencsére azért leesett, hogy talán elnézést kellene kérnie. Tétován ugyan, de azért ennyit mondott:
- Oké… igazad van, bocsi.
- Ó. Lekötelezel.
- Tényleg, ne haragudj – mondta újból és láttam rajta, hogy ezt komolyan gondolja. Martin igazából sohasem volt jó a bocsánatkérésben – legtöbbször vicceléssel próbálta oldani a feszültséget és a haragot, és így akarta kimutatni, hogy hülye volt, de sajnálja. Ha pedig rávette magát arra, hogy ki is mondja az érzéseit, akkor rettentően sután és bénán hangzottak a szájából a „sajnálom” és „ne haragudj” szavak.
Lena nem úgy tűnt, mint akit egy kicsit is meghat a dolog, de végül nem mondott semmit. A box előtt ácsorgó, headseten beszélgető férfihez lépett, és jelzett neki, hogy szeretne valamit, mire az egy kicsit letolta a fejhallgatóját és bólogatva végighallgatta a lányt. A férfi kis időre eltűnt a boxban, majd egy seprűvel a kezében jött vissza. Átadta Lenának, aki elkezdte összetakarítani a törött alkatrész darabjait.
- Nagyon megsértetted – fordultam Martinhoz.
- De honnan tudhattam volna, hogy nálunk dolgozik? Egyszer sem láttam a megbeszéléseken, se a teszteken. Meg amúgy is… ő egy csaj!
- Na, itt kezdődnek a problémák. Miért ne lehetne egy lány szerelő?
- Hát… - gondolkodott el Martin. – Lehet az. De akkor is szokatlan.
- Azokból, amit mondtál neki ez az egész nem úgy jött le, hogy „szokatlan”, hanem hogy „kizárt” – magyaráztam. – És ez nagyon érzékenyen érintette.
- Ez nem hiszem, hogy olyan dolog, amin meg kéne sértődnie.
- Neki az. Majd azért szerintem kérj még tőle bocsánatot. Szerintem jófej.
Martin elég hitetlenkedő képet vágott. És valószínűleg Lena is hasonlóan reagált volna, ha azt mondom: az öcsém jófej. Pedig azok, mindketten. Csak az első szerencsétlen beszélgetésük alatt ezt nem sikerült nekik egymásról leszűrni.
- Aha. Biztos. De nekem mennem kell vissza a raktárba pakolni, csak azért jöttem, hogy szóljak a takarítás miatt. Ja, és fél nyolckor megbeszélés lesz, mostmár tényleg szeretnélek bemutatni a többieknek.
- Ó, hát persze, értem én. Ilyen nővérrel, mint én vagyok értem, hogy dicsekedni akarsz – vigyorodtam el.
- Meséltem nekik, hogy Schumacheres ágytakaród van, és ez nagyon kíváncsivá tette ő… Jól van na, oké, tudod, hogy csak viccelek, de könyörgöm NE NÉZZ ÍGY RÁM! Őszintén megrémítesz. Ha ezt a fejet negatívban lefényképezném, pont elmehetne egy horrorfilmbe.
- Az volt a célom, hogy megrémítselek. Ezzel az ágytakarós dologgal meg állj le, légy szíves – néztem rá újra rettenetesen csúnyán.
- Jó. De most tényleg vissza kell mennem. – Intett egyet, aztán otthagyott egyedül. Gondoltam, odamegyek Lenához, hogy Martin nevében is ismét bocsánatot kérjek és megpróbáljam őt meggyőzni arról, hogy az öcsém nem akart bunkó lenni, vagy ilyesmi, egyszerűen félreértette a helyzetet (a filmekben is mindig működik ez a „nem azt történt amire gondolsz” lélekbúvár duma). Azonban addigra már Lenához odalépett egy rövid, fekete hajú srác és valami leltárjegyzékről kezdett el beszélni, meg arról, hogy Elliot kéri, hogy vigyék be az adatokat a számítógépbe. Lena bólintott egyet, aztán elindult a boxok felé.
Hirtelen nagyon egyedül találtam magam. A szerelők körülöttem sürgölődtek (továbbra is a Motorhome építésével bajlódtak), pár PR-os csaj egy kis asztalnál ült és laptopon nézett valamit, a biztonsági őrök pedig egymással beszélgettek, valami számomra teljesen értelmezhetetlen nyelven. Az élet zajlott, mindenkinek megvolt a saját munkája ebben a kis Forma-1-es faluban, csak én álltam ott totál szerencsétlenül és dologtalanul. Kezdtem magam egyre kívülállóbbnak érezni (tulajdonképpen… az is vagyok), miközben magamon éreztem a PR-os lányok tekintetét, és ugyan ahhoz túl messze voltak tőlem, hogy értsem, miről beszélnek, mégis szinte biztos voltam benne, hogy én vagyok a téma. Ki ez a csaj? Mit keres itt? És mi az az ízléstelen felső rajta? Na, jó, ezt az utolsó mondatot valószínűleg tényleg csak a paranoiás énem mondatta velem, ugyanis a kedvenc piros, V-kivágású, fekete mintás blúzom volt rajtam. És egy teljesen egyszerű, piros, V-kivágású blúz (fekete mintával) még a legakadékoskodóbbaknak sem szúrhat szemet.
Mielőtt a hülye gondolataimba jobban belebonyolódtam volna, inkább úgy döntöttem, Martin után megyek. Úgyis annyira be akart mutatni Elliotnak, meg a többieknek, és ha dolga van, akkor sem zavarnám. Csak csendben körülnéznék a boxban, aztán leülnék egy sarokba, és figyelném őket. Nekem pont elég érdekes az is.
Így hát elindultam a boxépület felé, magabiztosan és természetesen, mintha már százszor tettem volna meg ezt az utat, és az életemben mindennapos lenne, hogy a Lotus boxszából ki-be járkálok. Igazából persze rettenetesen féltem, hogy valaki megkérdezi, mi a fenét akarok ott. S bár emlékezeteim szerint, a Lotus bilétával a nyakamban teljesen legálisan beléphetek minden Lotus „fennhatóságú” területre, azért örültem volna, ha Martin ott van mögöttem, és ha bárki kötözködni kezd, csak annyit mond: velem van, és ezzel el is van intézve a dolog.
Szerencsére nem kérdezett senki semmit, így zavartalanul bemehettem a boxba, gondoltam először a raktárban próbálok szerencsét. Harmadszorra meg is találtam, melyik az (összesen három helyiség van, úgyhogy igazán profi vagyok), majd beléptem a nagy, szürke ajtón. Ott is rengeteg szerelő dolgozott, Martin szőke fejét azonban azonnal sikerült kiszúrnom az emberek között. Meg egy másik szőke fejet is: Lena alig tőlem pár méterre ácsorgott, kezében ismét valami papírral (igazából ezeknél a szerlőknél folyamatosan „valami papír” van) és bosszúsan motyogott magának.
- Ki a franc csinálta ezt a leltárjegyzéket? Képtelenség rajta kiigazodni. És mi ez a rengeteg kihúzogatás? – Aztán hirtelen gúnyos mosoly terült szét az arcán, és hangosan, már mindenki számára érthetően ezt mondta:
- Kész szerencse, hogy ezt a gyönyörű leltárjegyzéket dedikálták! Már a legelején is az aljára kellett volna néznem, és rögtön rájöttem volna, ki alkotta, kedves M.A. Martin, ez cirill betűkkel van írva, vagy esetleg valami érdekes ótörök karakterrel? Vagy várj, tudom már, ez ilyen titkos kódos játék, amit tízévesen játszottunk! A kis ház az az „a” betű, a telefon az „s”… csak megoldókulcsot felejtettél el adni… - görbítette le játszott szomorúsággal a száját Lena. Én azért elnevettem magam, meg pár szerelő is, akik értették, amit mondott. Martin egy pillanatra megtorpant, mintha tényleg elgondolkozna azon, vajon ő írta-e azt az összevissza leltárjegyzéket. Majd felvette ő is azt a magabiztosan gúnyolódó stílust, mint Lena, és válaszolt.
- Kedves Lena, egy: az én monogramom nem M.A., hanem M.Á., tudod, magyarban van olyan betű, aminek a tetején van egy kis vessző. Kettő: mindösszesen egy órája érkeztem, tehát nyilván volt időm arra, hogy ezidő alatt elkészítsek egy olyan listát, aminek az összeírása egy egész délutánt vesz igénybe. De azért köszi, hogy rám gondoltál – tette keresztbe ő is a karját, pont úgy, ahogy a lány felelősségre vonta őt.
Lena határozott arckifejezése azonnal átváltott egy kevésbé határozott elpirulásba.
- Ó, aha, értem. Akkor ki volt? – próbálta gyorsan terelni a témát.
- Matthew – szólalt meg mellettem egy rövid, barna hajú srác, miközben épp egy szett kereket emelt meg.
- Tudod, Matthew Adams. M.A. – gúnyolódott tovább Martin.
- Oké, bocsi – adta föl Lena.
- Lekötelezel – válaszolt Martin ugyanazzal a szóval, mint Lena tette a „takarítós” ügy után. – De azért gondolom, még neked áll feljebb – fűzte hozzá, és azért láttam rajta, hogy megsértette a lány gyanúsítgatása.
- Annyit mondtam, bocsi. Félreértettem a dolgot és kész. Egy szóval sem mondtam, hogy nekem áll feljebb.
- Ó. Igen – legyintett Martin.
- Tényleg bocsi – magyarázta tovább Lena. Úgy tűnt, a bocsánatkérés neki sem a legfőbb tehetsége. És kétségbeesett próbálkozásával csak annyit ért el, mint Martin nála. Magyarul semmit.
- Miért van az, hogy csak azért, mert megsértettelek, már egyből én vagyok az, aki nem végzi rendesen a munkáját? Meg aki ilyen pocsék leltárjegyzéket csinál?
-M.A. Azt hittem, Ábel Martin.
- Örültél volna neki, mi? - mosolyodott el gúnyosan az öcsém. – Tanulj meg olvasni!
- Oké. De először megyek és elásom magam a szemeteslapátommal –vágta rá végül dühösen Lena, aztán eltűnt egy laptoppal a kezében. Matthew – egy öregedő rövid fekete hajú, szakálas férfi –lehajtott fejjel követte, és látszott rajta, hogy nagyon kínosan érzi magát. Elvégre, ha ő igényesebben írja meg azt a leltárjegyzéket, Lena és Martin nem vesznek össze újra. Vagy ez már csak olaj volt az amúgy is hevesen lángoló tűzre, ami az első szerencsétlenre sikerült beszélgetésükkor izzott fel?
A kérdésre egy órával később, a csapatmegbeszélésen kaphattunk választ.