5. fejezet

Sziasztok!

Tudom, hogy még az előző hétrre ígértem az új részt, de... öö nem hoztam. Nem tudok kifogást. Most viszont itt van, ennyit tudok mondani! :D

Nem mondok semmit erről a részről, mert nem akarom lelőni a poént, de a fejezet végére még írtam egy kis megjegyzést, azt tényleg a végén olvassátok el, mert abból is kiderül a lényeg.

Nagyon köszönöm a kommenteket, amit írtatok!:) Olyan jól esett, hogy hiányoltátok a történetet, és hogy tényleg így tetszik nektek ez az egész :)) El se hiszitek, ettől milyen boldog vagyok:) Várom továbbra is a véleményeket. És csak úgy dancsópéteresen: iratkozatok fle! ha tetszik. :D

Jó olvasást! :)

Dorililien

Ui.: És van zene is! És még kapcsolódik is a történethez! És nyáron One Republic koncert Budapesten! Oléééoléoléoléé!

Nem, egyáltalán nem túlzok. Lehet, hogy valaki számára teljesen hétköznapi dolog, hogy egy Forma-1-es pilóta ránevet, de engem valamiért elég érzékenyen érintett a dolog. Ami elég különös és egyedülálló, ugyanis soha, semmi nem szokott érzékenyen érinteni. 

Ha-ha.

- Szóval ő volt a támadó – jegyezte meg, és közben folyamatosan mosolygott. De nem a külsőm idézte elő benne a jókedvet, vagy a bénázásom. Egyszerűen azon nevetett, amit mondtam, és közben a szemét mindvégig rajtam tartotta, ami miatt persze csak egy zavart mosolyt sikerült „válaszképp” adnom neki. A tekintete megakadályozta, hogy bármit is mondani tudjak… de azért terveztem ilyesféle megnyilvánulást. Majd.

- Mr. Rosberg, én csak a maga biztonságát tartottam szem előtt – védekezett Kékdzsekis, miközben zavartan a kávéfoltos khm… ruhakölteményét igazgatta és láthatóan rettenetesen kínosan érezte magát.

- Hát egy ilyen veszélyes merénylőt valóban fontos volt leépíteni – nevetett továbbra is Nico (és továbbra sem rajtam). Hiába kutattam az agyamban bármilyen értelmes mondat után, valahogy nem jutott eszembe egy sem. Csak álltam ott bambán mosolyogva (valószínűleg totálvörös fejjel), a félig üres kávésdobozt markolászva, és a szívem veszettül dobogott. Ritka pillanat az, amikor én nem tudok megszólalni, ez viszont tipikusan egy ilyen ritka pillanat volt. Fogalmam sincs mi blokkolta le ennyire az agyműködésemet, de gyanítom, hogy Nico Rosbergnek köze volt hozzá.

Legalábbis nyomokban.

- Nekem az a feladatom, hogy megvédjem magát minden gyanúsnak tűnő személytől. És a hölgy az volt – védekezett Kékdzsekis továbbra is, de abszolút vesztésre állt. A „társai” sem siettek túlságosan a segítségére – miután kipakolták Nico bőröndjeit (egyébként meglepő módon egyedül érkezett), bementek a hallba és egyedül hagyták szerencsétlent. Lehet, hogy még ők is égőnek érezték felvállalni, hogy Kékdzsekis a kollégájuk. Egy egészen kicsit túlbuzgó a férfi, de tényleg, csak egy egészen kicsit… Úgy védelmezte Nicot (Nico Rosberget, a Forma-1-es pilótát, aki rámmosolyott, te jó ég, és ezt a mondatot még párszor leírhatnám, de ígérem, nem teszem többször), mintha komolyan veszélyben lett volna, és valami őrült merénylő, vagy legalábbis megvadult rajongók „karmai” közül kellett volna megszabadítania őt. Apropó, rajongók. Igazán meglepett, hogy a hotel körül egyet sem láttam – vagy ennyire titokban tartják, hogy ki hol száll meg, vagy az ausztrálokat tökéletesen hidegen hagyják a Forma-1-es pilóták – gondoltam. A második lehetőséget rögtön elvetettem magamban, hiszen olyan nem létezik, hogy valakit egy Forma-1-es pilóta hidegen hagy… Egyszerűen nincs. De nem volt időm továbbra is ezen agyalni, ugyanis bekövetkezett a történelmi pillanat: végre-valahára eszembe jutott egy mondat.

- És mitől is voltam ennyire gyanús? 

- Maga megtámadott engem azzal a… - mutogatott hevesen a kávéspoharam felé, mire én elmosolyodtam.

- A Latte Macchiatommal? Igen, köztudottan tömegpusztító fegyver. – Hallottam, ahogyan Nico ismét felnevet… ezek szerint hozzá kell szoknom ahhoz, hogy az elkövetkező hónapokban Forma-1-es pilóták fognak nevetni a vicceimen? Mert egyelőre nehezen megy anélkül, hogy közben az ájulás kerülgessen.

- Igen, ezt már én is hallottam – bólogatott hevesen Nico, aztán egy kissé cinkos pillantással összenéztünk (igen, mostmár olyan élményem is volt az életben, hogy cinkosan összenéztem egy Forma-1-es pilótával, és ezt is elég nehéz feldolgoznom, de próbálom a tejóégnemhiszemel érzelemkitöréseim számát kissé lecsökkenteni, hogy ne szakítsam meg az írásom folyamatosan ilyenekkel, úgyhogy az ehhez fűződő érzelmeimet sem részletezném most tovább), majd elfojtott vigyorgással figyeltük, ahogy Kékdzsekis arca lángvörösbe megy át, aztán zavartan össze-vissza habog valamilyen félig orosz félig angol kevert nyelven. Elveszítette a csatát, ez már nyilvánvaló volt

- Oké… rendben, akkor… bekísérem Önt a hotelbe – magyarázott idegesen Niconak, aki közben lezárta a Mercedest. – Az autóját pedig az egyik kollégám leviszi a mélygarázsba, ha Önnek nincsen rá szüksége. – Mintegy végszóra a „kollégája” megjelent a szállodaajtóban, köszöntötte Nicot, majd elkérte tőle a kulcsot. Megjelent egy újabb személy is – valószínűleg valami Mercedeses figura lehetett, fekete zakóban és fémszínű aktatáskával -, aki közölte a pilótával, hogy hamarosan megérkeznek a riporterek, úgyhogy gyorsan fel kellene mennie a szobába kipakolni és elkészülni. Rosberg hevesen bólogatott, kezébe vette a fekete sporttáskát, és a telefonját nyomogatva, folyamatosan fel-felpillantgatva hallgatta a férfit.

 Éreztem, hogy véget ért a szerepem a „reflektorfényben”, ez a kissé szürreális eseménysor, így gondoltam, épp ideje, hogy észrevétlenül, továbbra is dübörgő szívvel, de lelépjek a színről. Sétálgatni azonban már eszem ágában sem volt, és nem csak azért, mert a térképem teljesen átázott a Latte Macchiatotól, és így tökéletesen értelmezhetetlenné vált rajta minden, hanem sokkal inkább azért, mert a dolgok után egyszerűen le akartam ülni és átgondolni mindent nyugodtan – a nyüzsgő város közepén ez nehéz lett volna. Így újra a hotel felé vettem az irányt…

és mint egy B-kategóriás film legkiszámíthatóbb jelenetében, ugyanabban a pillanatban Nico és a zakós csávó (a névtáblája szerint Lorenzo) is elindult a szálloda felé.

- Tessék, hölgyem – engedett előre Lorenzo, Nico pedig mögüle nevetve megjegyezte:

- Azt hiszem, nekem is jól esne egy kávé. A Starbucks a kedvencem.

Hátrafordultam, és egy kedves mosoly kíséretében ennyit mondtam:

- Nekem is. – Aztán, mielőtt az idegesség teljesen ledöntött volna a lábamról, gyorsan a lépcsőház felé vettem az irányt, a többiek úgyis mind a liftet használják –alapon. Csendes volt a hatalmas, üvegezett épületrész, a krémszínű szőnyeggel bevont lépcsőfokokon felfelé lépkedve pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, inkább fel sem megyek a szobámba – az elmélkedéshez pontosan megfelelő volt a már említett krémszínű szőnyeggel bevont lépcsőfokok egyike is. A második emeleti lépcsőfordulóban sóhajtva leroskadtam. És agyalni kezdtem.

Szóval. Az előbb egy szerencsétlen baleset következtében eláztattam Latte Macchiatoval a szálloda egyik biztonsági őrét, aki ezt az egészet személyes támadásnak vette, sőt mi több, valamiféle merénylőnek gondolt, aki meg akarja támadni a vendégüket… a vendégüket, aki nem más, mint Nico Rosberg. A pilótát ez az egész helyzet – és az én beszólásaim – rendkívül jól szórakoztatták, és igen, őszintén mosolygott rám. És azt hiszem, akkor sem esem túlzásokba, ha azt állítom, megnézett engem, mint egy… talán csinos lányt.

Mondták már, hogy az vagyok, de igazából sohasem hittem el, senkinek. A fiúkkal – és férfiakkal – sohasem volt szerencsém. Mindig is az idióta romantikus filmek főszereplőinek mintapéldája voltam, a szerencsétlen lány, aki beleszeretett az iskola leghelyesebb és legmenőbb fiúiba. Persze a romantikus vígjátékokban az ilyen dolgok mindig jóra fordultak, a menő srác észrevette a jelentéktelen (Forma-1 mániás) lányt, természetesen beleszeretett, aztán happy end. Az én életem egyáltalán nem hasonlított a mozivásznon történő eseményekhez – a fiúk lekoptattak, és a péntek esti randik helyett maradt a Backstreet Boys-ra sírás a szobámban (tudom, a Backstreet Boysot inkább le kéne tagadnom, mint hangoztatnom). Persze azért jártam néhány fiúval, de soha, egyikükkel sem éreztem azt az őszinte, filmekbe illő, romantikus, vad, szenvedélyes, franc tudja milyen szerelmet. Csak soha nem a megfelelő emberekbe lettem szerelmes. Gimnáziumban három éven keresztül bele voltam zúgva az egyik évfolyamtársamba: Gábornak hívták, és tényleg tipikusan az az álompasi volt, akiért a fél iskola odavan. Haverok voltunk. Legalábbis az ő részéről haverok, az enyémről sokkal több. Rengeteg lánnyal járt, sokkal nagyon csúnyán el is bánt, de ez sem változtatott a megítélésemen vele kapcsolatban. Tizenegyedik évvégén bevallottam neki, hogy mit érzek iránta, ő pedig a szemembe röhögött. Nem értette, hogy juthatott egyáltalán ilyen az eszembe, hogyan gondolhattam, hogy bármit is akar tőlem, ő, a nagy Gábor. Ott valami rettenetesen összetört bennem. Tudom, csak egy voltam a lányok közül, akit dobtak, megaláztak, de rettenetesen fájt. Egyetlen esemény meghatározó lehet akár egy egész életre is, ez is valami ilyesmi volt. Persze sohasem voltam az a típus, aki csak ül, és a múlton kesereg egy életen át, mégis ez az élmény valahogy mindig ott maradt a tudatomban, akárhányszor próbáltam nyitni valaki felé. Nagyon nagy szám van, de ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül az önbizalmam is olyan hatalmas. Sőt. 

De tulajdonképpen hol is tartottam eredetileg? Szóval az a mosoly. Aha, igen. A tény, hogy egy Forma-1-es pilóta rámmosolyog  és beszélget velem a Legmerészebb álmaim című könyvsorozat első kötetében szerepel, az biztos. Mégis, most hogy megtörtént az egész teljességgel hihetetlen. Másnak lehet, hogy egy teljesen hétköznapi és átlagos dolog, de az én szívem még mindig dübörög…

Gondolataimból a telefonom csengése „ébresztett fel”. Oh, this has gotta be a good life, a good good life. Valahogy illett is a helyzetemre ez a dal. Beletúrtam a táskámba, és kivettem a telefonomat. Martin volt az.

- Jóóó reggeeelt! – szólt bele vidám hangon. – Legalábbis remélem, hogy már felébredtél. 

- Fél tízkor keltem – közöltem vele.

- Ó, akkor már gondolom friss vagy és üde.

- De te is. Csak az okát nem értem. Fél nyolckor kelni…?

- A szorgos Lotus szerelők korán kelnek. De most komolyan. Muszáj volt bejönnöm. Kemény munkahely, de tudod, megéri – nevetett. – És mi jót csinálsz most?

- A lépcsőházban üldögélek.

Martin egy kissé meglepődött. Bár, velem kapcsolatban szerintem már semmin sem kellene.

- És miért? – kérdezte.

- Mert találkoztam Nico Rosberggel.

- Ööö… - Szinte láttam magam előtt, ahogyan Martin zavarodottan megrázza a fejét. – Biztos velem van a gond, de valahogy nem értem az összefüggést a két dolog között. 

Hát igen. Lehet az öcsém Martin, és ismerhet bárkinél jobban, de akkor is csak egy férfi marad.

- Valahova le kellett ülnöm, gondolkozni.

- Szóval olyan „gondolkoznivaló” dolgok történtek? – kíváncsiskodott tovább. – Akkor lesz mit mesélned. Mondjuk tíz perc múlva. Igazából azért hívtalak, hogy megmondjam, most megyek érted, mert csak most tudtam elszabadulni egy kicsit a Paddockból. Iszonyatosan sok meló van, és kettőtől FIA ellenőrzés, azon meg muszáj ott lennem. Szóval pakolj össze, amit akarsz… egyébként hol talállak meg a lépcsőházban vagy a szobában? – fűzte hozzá gúnyosan.

Tíz perc múlva. Újra. A pályán. Hozzá kell még szoknom ehhez a tempóhoz.  

- A szobában – sóhajtottam egyet, aztán feltápászkodtam a lépcsőről. Martin elköszönt, aztán kinyomta a telefont.

Én pedig érezem, hogy folytatódik a Good life.

Megjegyzés így a fejezet végére: Szóval csak annyi, hogy nagyon nagyon remélem, hogy a hétvégén Nico nyeri meg a bajnokságot, mert szerintem ezt ő érdemli meg, akkor is, ha sokan más véleményen vannak, hajrá Nico! :) Egyébként már nagyon régóta szurkolok neki, még a csodálatos Nakajima csapattársaként fedeztem fel, amikor pocsék autóval szerezte a jó helyezéseket, és mindig is nagyon szimpatikus volt, ezért is kezdtem el róla írni a fanficet, 2011-ben.

4. fejezet

Sziasztok!

Tudom, tudom. Nagggyon sokáig nem hoztam semmit, sajnálom, bár eléggé úgy tűnik, hogy nem sokan sírták tele a kispárnájukat emiatt. :( Viszont most itt vagyok és pótolok, méghozzá duplarésszel. Mármint nem a mai a dupla, hanem ez annyit jelent, hogy még a héten hozok egy másik részt. :)) 

Ez a rész egy "ráhangolódás" a következőre, amiben már beindulnak kissé az események, de ezt a kettőt direkt nem raktam be egyben :D Annyit elárulhatok, hogy ebben a részben már feltűnik a kedvenc szereplőm... A KÁVÉ! <3 <3 Amúgy annyira már nem szeretem a Starbuckst, de benne hagytam, mert eredetileg ezt írtam a történetbe és nem akartam rajta változtatni. Mostmár Café Frei párti vagyok, és nem szoktam egyébként se szívószállal inni a kávét, meg a tetejét se veszem le a papírpohárnak, mert tuti leforráznám a kezemet. És egyébként egy cukorral iszom a kávét és sok tejjel, csak hogy teljes részleteiben kifejtsem kávéivási szokásaimat, ami gondolom mindenkit érdekelt, és egyébként abszolút a tárgyhoz kapcsolódott. :D 

Nos hát akkor, itt a rész! Kommenteket nagyon szívesen várok, és köszönöm szépen az eddigieket! :) 

Jó olvasást! :)

Dorililien

Tizenkettő, kifordított nyakkal való alvással töltött óra után reggel fél tízkor ébredtem. A kék sötétítőfüggöny melletti keskeny sávon besütő napfény erőszakosan próbálta felfeszegetni a szemhéjamat, bármilyen erősen is akartam neki ellent állni. Édes álmomból éppen csak felébredvén igen el kellett gondolkoznom azon, vajon hol is vagyok: az elém táruló képet az agyam ugyan fel tudta dolgozni, de képtelen voltam a kék függöny és a felhőkarcolók képét bármiféle földrajzi koordinátához hozzákapcsolni. Csak az a gondolat járt a fejemben, hogy Nekem nincs is kék sötétítőfüggönyöm. Fél perc erőteljes gondolkodás után aztán sikerült arra rájönnöm, hogy én nem otthon vagyok, de mégcsak nem is Európában (azért a Föld bolygót eltaláltam, az is valami). Hanem Ausztráliában, mint kontinens, és mint ország. Aztán fokozatosan eszembe jutott a többi információ is: Victoria állam. Melbourne. Whiteman Street 8. Crown Promenade Hotel. Második emelet, 419-es szoba. És mindezekkel egyidőben persze az ok is derengeni kezdett, amiért nem otthon ébredtem a kék sötétítőfüggöny-mentes szobámban, hanem egy luxusszállodában.

Elöntött az izgalom: itt vagyok Melbourne-ben, az Ausztrál Nagydíjon és az öcsém jóvoltából bármikor kimehetek a pályára, hogy újra találkozzak azokkal a jófej emberekkel, akiket tegnap megismertem. Csütörtök van, ami nem csak azt jelenti, hogy a Forma-1-es pilóták érkezésének időpontja borzasztó közel került (lehet, hogy már itt is vannak?!), hanem az autogramosztás napját is, amit életemben először nem a tízezres embertömeg közepén nyomorogva fogok eltölteni, hanem a Paddockból fogok élvezni. Nem fecsérelhetem el a drága időmet, amit csodásabbnál csodásabb dolgokkal tölthetnék el, azzal, hogy alszom!

Az agyam ugyan így érzett, a testem viszont nem kapott erőre a lelkesedettségemtől. Igazából, hogy szemléletes legyek, úgy éreztem magam, mint akit jól összevertek, aztán még meg is rugdostak. A lábam teljesen elzsibbadt, a derekam úgy fájt, mint egy reumás öregasszonynak és a nyakamat nem tudtam balra fordítani. Ja, és ehhez még hozzájött az elviselhetetlen fejfájás. Szerintem nem volt túl jó ötlet a fotelben aludni…

Megfordultam, nekitámaszkodtam a karfának, és a háttámla fölé emelve a fejem bámultam körbe a szobában - szerintem kívülről úgy nézhettem ki, mint egy kíváncsi szurikáta. Üres és csendes volt minden, Martin valószínűleg már elment. A francba – jutott eszembe. Akkor ki hoz nekem kávét? 

Hát a 24 órás portaszolgálat!

Minden erőmet összeszedve feltápászkodtam a fotelből, majd fájdalmas és nehéz mozdulatokkal az éjjeliszekrényen fekvő szállodatelefonhoz léptem. Felemeltem, bepötyögtem a telefonszámot. A vonal túlsó végén egy mély férfihang szólalt meg:

- Jó reggelt kívánok, Ön a Crown Promenade Hotel portaszolgálatát hívta. Miben segíthetek? – kérdezte indokolatlanul vidám és friss hangon. Jó reggelt – ó, persze. Számomra abban a pillanatban ez a két szót tökéletesen összegyeztethetetlen volt. 

- Kávé – mormogtam bele a kagylóba álmatagon. – Úgy értem, egy erős kávét szeretnék, két cukorral és tejszínhabbal – szedtem össze magam. Az angol szavak alig jutottak az eszembe, és azt hiszem, az „úgy értem”-et magyarul mondtam. Egyhuzamban 12 órát aludni tényleg veszélyes!

- Rendben. Pár perc és az egyik kollégám felviszi Önnek! Esetleg valamit parancsol még?

- Nem, köszönöm. Viszonthallásra – tettem le a telefont és végigterültem – immár – az ágyon.

Tíz perc múlva a pincér kopogása ébresztett. 

Az előző alkalomnál egy kicsit gyorsabban sikerült felkelnem és összeszednem magam. A hetedik kopogtatásra ki is értem az ajtóhoz, ahol egy fekete egyenruhába öltözött pincér toporgott. 

- A kávéját hoztam – mondta sietősen. Nekem ő ne türelmetlenkedjen! Ő nem tudja milyen fotelben aludni!

- Köszönöm – mosolyogtam rá és az akvárium előtt lévő pulton talált aprót a kezébe nyomtam. Ettől azonnal jobb kedvre derült, mintha már nem is lett volna olyan sietős a dolga, megkérdezte, hogyan tetszik a szálloda, kipróbáltam-e már a szaunát, a szálloda bárját, mert fantasztikusak. Biztosítottam róla, hogy ki fogom próbálni őket, és igen, nagyon jól érzem magam a hotelben. Beszélgetett még velem pár percig, hasonlóan érdekfeszítő témákról, aztán fülig érő szájjal elköszönt. Lehet, hogy mégsem volt annyira apró az az apró? Mostmár mindegy. 

Visszamentem a hotelszobába, és leültem az akvárium melletti bárszékre. Szembetűnt egy kis fehér lap, ami az üveg másik oldalára volt felragasztva. Megkerülve az akváriumot láthattam, hogy Martin üzenete volt az.

Hali!

Fél 8-kor kimegyek a pályára. Az autogramosztás előtt, fél 3 körül jövök haza, utána kiviszlek téged is.

Martin

Az első gondolat, ami az üzenet elolvasása után eszembe jutott, az volt, hogy Miért írta alá? Mégis ki MÁS hagyhatott volna nekem üzenetet a szobában rajta kívül? Ráadásul magyarul…? A másik pedig, hogy hogyan tudott Martin ilyen korán felkelni? Fél nyolc? Tíz óra van, és még mindig úgy érzem magam, mint aki félig alszik. Bár, még nem ittam meg a kávémat. Martin sosem iszik kávét.

Húsz perccel később már egy kicsivel éberebb voltam, és kezdett szűnni a derékfájásom is, meg úgy alapjáraton az „olyan-mintha-kimostak-volna” érzésem is. Azért még bevettem egy fejfájáscsillapítót, és a neszeszeremben találtam valami masszázsolajat (biztos vagyok benne, hogy Anya rakta be, döbbenet, mikre nem gondol) is, és azzal bekentem a nyakam. Így már kezdtem lassan úgy érezni magam, mint egy ember.

Lezuhanyoztam, felöltöztem, aztán visszaültem az akvárium elé. Melbourne-ben vagyok és az a legfőbb szórakozásom, hogy a szállodaszobában a halakat bámulom – futott át az agyamon. Azért ez már erősen megüti a lúzer kategóriát. Gondoltam, kimehetnék sétálni. Az éjjeliszekrényen találtam is egy térképet a környékről, amire persze nem azért volt szükségem, mert feltétlenül Melbourne azon nevezetességeit akartam megnézni, amiket a térképen is feltüntettek, hanem szimplán csak azért, hogy visszataláljak a hotelbe. Bár nálam még ez térképpel együtt is kérdéses volt… Ha valamiről híres vagyok a hangos érzelemkinyilvánításaim mellett akkor az a botrányosan rossz tájékozódási képességem. Ismerős a „még az üres szobában is eltéved” kifejezés? Na, én pontosan ilyen vagyok. Bár, üres szobában még talán nem. De ha már van benne egy bútor…

Felkaptam a kabátomat, a táskámat, és kiléptem a folyosóra. Furcsán csendes volt minden: csak pár ember lézengett a lift előtt és a hallban. Nem erre számítottam. Na, jó, nyilván arra sem, hogy Forma-1-es pilóták tömkelegébe fogok belebotlani a hotelben, de azért… na, jó, igazából erre számítottam. Ha nem is „tömkelegére”, de legalább arra, hogy egyetlenegyet megpillanthatok. De semmi: második nap Melbourne-ben és még egy pilótát sem láttam. Elkeserítő.

Kiléptem a szállodából, elhaladtam a rendkívül szigorú tekintetű (és rendkívül idióta kék dzsekis) biztonsági őrök mellett, de nem jutottam messzebb öt méternél. A hotel oldalában ugyanis szembetaláltam magam életem szerelmével: a Starbucks kávézóval. Oké, tisztában vagyok vele, hogy aznap már ittam egy kávét, és az az egy is elég erős volt, de a Starbucks karamellás Latte Macchiato-jánál a világon nem létezik finomabb dolog. Szabályos bűn lett volna, ha csak úgy elsétálok a kávézó mellett, otthagyva a Latte Macchiato-t, ami csak számomra készül bent, egy duplatejszínhabos gőzölő álom… 

Viszont amilyen rettenetesen finom, legalább annyira hizlal, és annyiba is kerül… Nagy dilemma.

Bemenjek vagy ne?

Nyilvánvaló, hogy az első lehetőséget választottam. Rendben, gyenge jellem vagyok.

A kávézóban rengetegen voltak, de ez sem tántorított el a célomtól. Húsz perc „féktelenül izgalmas” perc a sorban álldogálva, de megéri: a Latte Macchiatoért (duplatejszínhabbal, karamellásan) mindent. A húsz percre végül még rá kellett számolnom azt a plusz tízet is, ameddig a srác szöszmötölt a rendelés leadásával és a pénztárgép-kezeléssel (naná, hogy egy kezdőt fogtam ki, Murphy törvényei kemények), de igen, még így is megérte. Amikor végre a kezembe vehettem a Starbucks jellegzetes fehér-zöld papírpoharát, olyan boldogság öntött el, mint egy hatéves kislányt, amikor új Barbie-babát kap. Levettem a műanyag fedőt a tetejéről (valamiért idegesít, hogyha rajta van), beledugtam a szívószálat és a kijárat felé indultam. Kinyitottam a kávéház hatalmas Starbucks feliratos ajtaját, ráléptem a lépcsőre és aztán… aztán kiderült, hogy az a lépcső nem lépcső volt, hanem egy elhajított Sprite-os üveg. A lábam megcsúszott, elveszítettem az egyensúlyomat, és előre botladozva éppen meg tudtam állni…

Egy rendkívül idióta kék dzsekis férfit majdnem felborítva. A forró Latte Macchiato végigfolyt a kabátján (annak már ígyis-úgyis mindegy volt), és az én kezemen is. Hangosan felszisszentem és őrült módjára rázni kezdem a kezem, majd jobbhíján beletöröltem a kabátomba (igen, már annak is ígyis-úgyis mindegy volt), hogy legalább egy kicsit enyhítsem az égő érzést. Kékdzsekis tajtékzott a dühtől.

- Mégis mit művel maga? – ordított rám, valamiféle orosz akcentussal. Rémülten felpillantottam. Legalább két-három hasonló öltözékű biztonsági őr állt előttem, egy fekete lesötétített ablakú Mercedes körül, és mindannyian naaagyon csúnyán néztek rám.

- Bántani akarja a vendégünket? – folytatta aztán. 

A vendégünket?

A szívem nyolcszor olyan sebesen kezdett el dobogni, mint egyébként szokott. Mégis milyen vendégüket? Te jó ég, az lehetséges… lehetséges, hogy abban az autóban, egy igazi, hús-vér Forma-1-es pilóta ül, és ő az a vendég? Nem… nem lehet. Nyilván csak valami politikus, azokat védik ennyire. Mondjuk, lehet, hogy a chilei miniszterelnök tesz látogatást Melbourne-ben. Vagyis… van egyáltalán Chilének miniszterelnöke?

A lesötétített Mercedes ajtaja, mintegy válaszképp kinyílt, kékdzsekis viszont azonnal odapattant és elállta az éppen kilépni készülő férfi útját. Mégcsak azt sem láthattam, ki az. Pedig nagyon koncentráltam. 

- Maradjon még bent! – kiáltotta. – Maga, azonnal, menjen innen! – mutatott rám.

Tessék? Mi van? Hogy én? Ennek meg mi baja…?

- Mégis mi a francot gondol rólam? – tártam szét a két karom indulatosan. Úgy tűnt, ezen elgondolkozik egy pillanatra. Ott áll előtte egy huszonéves, százhatvanöt centis, barna hajú lány, kezében egy Latte Macchiatot szorongatva… Hát igen, nem vagyok az a tipikus gyilkos merénylő-alkat. A biztonsági őr egy kissé ellépett a kocsitól, én pedig hasonlóan dühösen folytattam. – Csak megbotlottam ebben az üvegben, és nekimentem magának, amiért természetesen elnézést… Miért kell ezt magának ennyire felfújnia? – mondtam szinte már kiabálva. Igen, felhúzott a hülyeségével! Mégis ki az az idióta, aki egy ártalmatlan Starbucks-vendégről azt hiszi, hogy valamiféle őrült, aki „bántani akarja a szálloda vendégét” (de vajon kit?!)? Könyörgöm, csak elveszítettem az egyensúlyomat amiatt a nyomorult Sprite-os üveg miatt! Ennyi volt az egész! És különben is, csak őt löktem meg, nem a „vendéget”! Akkor is, ha kékdzsekis nagyon közel állt az autóhoz… - Egyébként hol képezték magát az összeesküvési hadosztályon? És mégis mit gondolt, hogy esetleg meg akarok gyilkolni valakit karamellás Macchiatommal?

A hév olyannyira elragadott, hogy fel sem tűnt, hogy a Mercedes ajtaja teljesen kinyílt, és – miután kékdzsekis már hagyott szabad utat neki – az utasa kiszállt belőle. Felém fordult, és rámvillantotta széles mosolyát, aztán nevetni kezdett.

Rám.

Ez volt az a pillanat, amikor majdnem elájultam.