1. fejezet/2

Sziasztok!

Meghoztam az új részt! (pedig megfogadtam, hogy nem kezdem így egyik bejegyzésemet sem)

Próbálok majd kb ilyen sűrűn hozni részeket, én négy-öt napra gondoltam, aztán majd később lehet kialakul valami fix időpont, hogy pl. minden szerdán. Az egyetem jövőhéttől kezdődik nekem, szóval valószínűleg nem lesz túl sok időm.

Köszönöm szépen, hogy ennyien írtatok! :D Nem is számítottam rá, de rettentesennagyon örülök, kérlek majd írjatok ehhez is, mert nagyon érdekel a vélményetek. :)

Annyi kérdésem lenne még, hogy a nyáron voltam a Magyar Nagydíjon és vannak nagyonjó kis kalandjaim onnan, szívesen írnék egy beszámolót, érdekelne titeket?

Na, de ennyit a fölösleges szövegelésből, itt a rééész! :D

Nem tudom kihallatszott-e a sikításom a cukrászdába, de a mosdóban lévők valószínűleg eléggé megrémültek tőle. El sem merem képzelni, mit gondolhattak rólam: egy lány aki a WC-ben sikítozik. És ugrál. Nem viccelek. Martinnak igaza volt, hogy beküldött a mosdóba. Tényleg valamiféle önkívületi állapotba kerültem, és a gondolataimban egymást követték a NEM-HISZEM-EL-ILYEN-NINCS és a TE-JÓ-ÉG-MARTIN-A-FORMA-1-BEN-EZT-KOMOLYAN-NEM-HISZEM-EL mondatok (szavak, gondolatfoszlányok). Abban a pillanatban én voltam a világ legboldogabb embere, de talán abban a percben és órában is. Martin, az öcsém a Forma-1-ben fog dolgozni! Martin az öcsém a Forma-1-ben fog dolgozni! Létezik ennél csodásabb, fantasztikusabb, szédületesebb és szenzációsabb hír?  Mindezen gondolataimat az öcsémmel csak egy artikulátlan ordítás formájában sikerült közölnöm:

- EZ MOST KOMOLY???

- Igen, Réka. Teljesen komoly.

- De…- annyi kérdés kergette egymást a fejemben és nem bírtam választani, melyik tegyem fel közülük legelőször. Végül úgy döntöttem, mindet egybeolvasztom.

- Mi, mikor, miért, meddig, mit kell csinálnod? És mégis hogyan???

- Hé – nevetett Martin. – Nyugi. Mindent elmondok. De jobb lenne ezt személyesen.

- Itt vagy Magyarországon?

- Igen. Nemrég érkezett meg a gépem. Fél órán belül otthon leszek. Ööö… majd, ha te is végeztél, gyere…

- Viccelsz? Azonnal indulok.

- És Heni? – kérdezte.

- Kit érdekel? – válaszoltam ingerülten. Komolyan azt hiszi, hogy tovább itt maradok? Martin KOMOLYAN azt hiszi, hogy jobban érdekelnek a barátnőm jelentéktelen történetei a szomszédjáról, aki a férjét csalja, mint az, hogy az öcsém a Forma-1-ben fog dolgozni? Mindent tudni akartam, minden egyes kis részletet, azt, hogy hogyan kapta meg a munkát, miért, mit fog dolgozni, milyen lehetőségek nyílnak meg majd előtte…

Vajon ő is luxusszállodákban fog lakni? Te jó ég, és vajon mennyit fog keresni? A Lotus nem tartozik a legtehetősebb csapatok közé, de azért szerintem még a náluk dolgozó takarítónőknek is minimum hatszor annyi a fizetése, mint nekem… évente. És vajon hogy fog érinteni engem mindez? Vajon én is elmehetek egy-két futamra? – a gondolatra a szívem százszor gyorsabban kezdett dobogni. Sohasem voltam még egy igazi Paddockban!

A gondolataimba belemerülve fel sem tűnt, hogy Martin még mindig vonalban van, és legalább öt perce egy szót sem szóltam hozzá. És, hogy még mindig a WC-fülkében vagyok.

- Tíz perc múlva otthon leszek – közöltem gyorsan az öcsémmel és kinyomtam a telefont. Lekaptam az ajtó akasztójáról a táskámat és kiléptem a fülkéből. Szerencsére már senki nem volt a mosdóban. Nem igazán akartam szembetalálni magam azokkal, akik végighallgatták az ömm… produkciómat. Gyorsan kezet mostam, és egy pillantást vetettem a tükörbe. A hajam kócosan, az arcom kipirult és a szemem csillog a boldogságtól. Egy kicsit megigazítottam magam, majd kiléptem a cukrászdába. Megláttam Henit az egyik asztalnál, ahogy vidáman integet nekem én pedig odasiettem.

- Rendeltem neked is egy espressot. Sütit kérsz?

Nem akartam húzni az időt. Minden másodperc számított, amíg hazajutok, minden egyes másodperc, ami távolabb sodort vagy épp közelebb hozott Martinhoz, az öcsémhez, aki tíz perccel azelőtt jelentette be, hogy itt van Magyarországon és nem mellesleg a Lotus Forma-1-es csapatában fog dolgozni. Csak tőlem függött, tőlem és a gyorsaságomtól, hogy mikor tudhatok meg minderről többet… Szóval csak egyszerűen, lényegre törően. Hogyan is tanultuk töri órán? Lakonikus beszéd.

- Nem. Figyelj, most nem tudok itt maradni, jó? Kifizetem a kávémat, idd meg te nyugodtan! – előkaptam a pénztárcámat és egy ötszázast az asztalra ejtettem. – Bocsi. Szia! – és már indultam is a kijárat felé. Szerintem őstehetség vagyok ebben a lakonikus dologban. Pedig soha nem is tanultam.

Már az ajtónál jártam, amikor Heni feleszmélt, és utánam kiáltott.

- Mégis mi történt?

Először nem akartam semmit válaszolni neki, gondolván épp eléggé lejárattam már magam ezen a helyen a női WC-s sikongatásommal, talán nem kellene még a cukrászda nyugalmát is felborítanom azzal, hogy egy fél helységet átordítva válaszolok neki. Aztán minden mindegy alapon mégis visszaszóltam:

- Az öcsém szerelő lett!

- De hát eddig is az volt, nem? – hallottam még a kérdését fél füllel, valahol, a távolba veszve, de nem foglalkoztam vele. Kiléptem az ajtón, előkotortam a kocsikulcsot (nem, nincs saját autóm, apa régi Fordját használom), bepattantam az autóba és már indultam is. Soha sem voltam az utak „királya”, valami vagány, sokszor közlekedési szabályokat áthágó autós, mindig is a nyugalmat és a biztonságot tartottam szem előtt. De ezúttal őszintén, tojtam az egészre. Legalább kettő „pirosba hajló sárgán” (ami egyébként totál piros, de talán még a rendőröknek be tudod magyarázni, hogy te sárgának láttad) és három zebrán hajtottam át, fittyet hányva azokra a piros szegélyes, kör alakú táblákra, amiken 30-as és 40-es szám van. Vajon mit is jelenthettek…?

Szerintem hét perc se telt el, de már kapunk előtt álltam, és idegesen doboltam a csengőn (gondolom a bentiek legnagyobb örömére, mert hát nagyon kellemes az a BZZZ hang, ami ilyen esetben folyamatosan újra és újra felhangzik).

Az ajtóban anya hálóinges alakja jelent meg, kezében az elmaradhatatlan reggeli zöld teával és az Ötödik kerület híreivel (csak azért olvasta, mert én ott dolgoztam, de amint kirúgtak – egészen pontosan négy nappal ezután – beszüntette az előfizetését. Szerintem ő is megkönnyebbült), és elég furcsán nézett rám.

- Réka? Te mit csinálsz itt? Nem Henivel kéne lenned? –szólalt meg álmatag hangon.

- Martin itthon van már? – türelmetlenkedtem az előző kérdését tökéletesen figyelmen kívül hagyva.

- Martin? – anya egyre furcsábban nézett rám, miközben kezében a kulcsát idegesen lóbálva a kapuhoz sétált.

- Igen, fél órája érdekezett a gépe. Szerintem lassan itthon kéne lennie – magyaráztam tovább.

- Martin hazajött?

És ekkor esett le. Ekkor jöttem rá, hogy Martin egy szót sem szólt anyáéknak arról, hogy hazajön, a másik dologról meg pláne nem. A türelmetlenségemmel és a hülye kérdéseimmel pedig Martin jól eltervezett meglepetését rontottam el…

- Ööö igen – válaszoltam, hiszen teljesen értelmetlen lett volna belemenni bármilyen magyarázkodásba. Mondhattam volna, hogy „nem Martin, Martina!”, de mivel egy ilyen személyt sem ismerek, aki ráadásul nálunk lakik, valószínűleg teljesen fölösleges lett volna ilyen szöveggel próbálkoznom. Ezzel csak annyit értem volna el, hogy anya még az addiginál is hülyébbnek nézett volna.

- Hogyhogy hazajött? És nekünk miért nem szólt? – kérdezte, és az arcáról egy kissé a szomorúság tükröződött. Nyilván azt gondolta, Martin elfelejtett neki szólni vagy annyira nem érdekelte, mi van a szüleivel, hogy még egy telefont sem ejtett, hogy „Hé Anya három hónap után hazajövök, de mindegy, ne is törődj vele!”

- Ööö igazából ez egy meglepetés lett volna. Csak elrontottam. Figyelj anya, azért ha majd Martin jön, tegyél már úgy, mint aki meglepődik, jó? – magyaráztam neki vörös fejjel. Utálom, amikor elpirulok. Bár van olyan ember a világon, aki szeret elpirulni?

- Meglepetés?– húzta fel a szemöldökét anya. Szegény, meg is értettem. Megjelenek reggel a kapujukban azzal, hogy Martin hazajön, ő pedig erről nem tud. Aztán hasonló idegbeteg stílusban közlöm vele, hogy igazából ez egy meglepetés és lepődjön már meg, amikor hazaérkezik. Anyának ez sok. Szinte láttam magamban, hogy az aggódási szintje, akárcsak egy hőmérőben a higany a nagy melegben feljebb és feljebb emelkedik. És ez máskor is igen gyakran előfordult. Mondhatnám úgy is, anyának napi programja az aggódás. De tudom, hogy csak azért, mert nagyon szeret minket.

- És miért jön vissza? – kérdezte aztán anya.

Na, nem, ezt már nem szúrhatom el – futott végig az agyamon. Bármennyire is szeretném, akarom, megőrülök érte, hogy elmeséljem anyának, elmeséljem az egész világnak, hogy Martin szerelő lett a Lotus Forma-1-es csapatánál, NEM TEHETEM MEG. Elég volt azt elárulnom, hogy hazajön, ezt már nem fogom. Nem. 

- Hát ööö, Martin ööö… nem tudom.

Na, igen, említettem már, hogy nem tudok hazudni?

- Ugye nincs valami baj? –Már megint az Aggodalom. Azért, hogy jól vagyunk-e, hogy nem vagyunk-e pénzhiányban, hogy eszünk-e eleget, hogy nem eszünk-e túl sokat, hogy eleget pihenünk-e.

Vagy azért, hogy nem rúgtak-e minket ki éppen a Formula Renault 3.5 Series Carlin csapatától.

- Nem nincs gond, mármint ööö biztos nincs semmi, mert beszéltem Ma…

- Beszéltél vele és nem mondta miért jön? – vágott közbe. Pontosabban, nem, nem vágott közbe, hanem én hallgattam el. Féltem, hogy elárulom a Titkot.

- Nem – válaszoltam kurtán. Minél rövidebb a válasz, annál kisebb az esély, hogy elszóljam magam. Nem. Szerintem ez még hihetően is hangzott.

- Hát ez furcsa – csóválta a fejét anya. – Martin azelőtt sosem volt ilyen titkolózós. Veled főleg nem!

- Biztos engem is meg akar lepni.

Anya továbbra is kétkedve nézett rám. Elfordította a kulcsot a zárban, kinyitotta a kaput én pedig beléptem a kertbe. Az egyik formára vágott bokorsor mögül apa szitkozódása hallatszott.

- Hogy ez a… hogy a francba került ide ez a vas? Anna, te tetted ide ezt a vasat? Mondtam már, hogy ne dobálj ki mindent a pincelejáró elé, ami nem kell! Most is majdnem elestem benne, nézd! Egyáltalán mi ez?

- A régi pedálod, és te tetted oda, amikor szerelted a biciklidet – válaszolta anya oda sem pillantva. Apa gyakran felejti el, mit tett pár nappal vagy órával azelőtt. Vagy az azt megelőző másodpercben. Anya pedig, mint az összeszedett és higgadt házastársa ott van, hogy emlékeztesse őt ezekre a dolgokra. Mert annak ellenére, hogy a napja ötven százalékát átaggódja, mindig tud koncentrálni a fontos dolgokra, és igazán a kezében tartja a háztartást, a munkahelyén a dolgokat, na meg persze apát. Én kettejük közül inkább apára ütök, bár közel sem vagyok annyira szétszórt, mint ő. Viszont a nagy számat és a temperamentumosságomat anyától örököltem. Martin egyikükre sem hasonlít. Nagyon céltudatos és kitartó, viszont egyben laza is, nem fúj fel semmit, nem törik össze a kudarcok, hanem inkább tanul belőlük és még erősebb lesz. És a család többi tagjával ellentétben nem a nagy érzelemkinyilvánítások embere. – Te tudtad, hogy Martin hazajön?

- Martin? Most? Nekem aztán egy szót sem szólt – dobta le a kezében lévő kipufogócsövet, vagy valami hasonlót, és csodálkozva nézett ránk.

- Ööö meg akart lepni titeket – magyaráztam apának is idegesen.

- Meglepetés?

- Aha, úgyhogy majd lepődj meg.

- És miért jön haza? Csak nincs valami gond?

Neee, már ő is kezdi! Bár én beszélek, aki azt hitte Martin bejelentése előtt, hogy meghalt valaki…

- Nincs. Beszéltem vele, és azt mondta, hogy nincs gond – meglepően könnyedén sikerült ezt a választ kimondanom. Bár, igazából ebben nem is volt hazugság. Csak az igazság elhallgatása, de legalább azt elég ügyesen. Nálam már ez is haladás. Csak attól rettegtem, hogy valami olyan keresztkérdést tesznek fel nekem, amire hirtelen kétségbeesésemben nem tudok mit válaszolni, és kitör belőlem az igazság. Így is, mint valami iszonyú migrén szorította belülről a fejemet az egész, és csak attól könnyebbült volna meg igazán, ha végre kimondom, hogy TUDOM, MI VAN MARTINNAL, A VILÁG LEGLESLEGJOBB DOLGA TÖRTÉNT VELE, UGYANIS SZERLŐI ÁLLÁST KAPOTT A LOTUS FORMA-1-ES CSAPATÁNÁL ÉS A NŐVÉRÉT EZZEL A LEGBOLDOGABB EMBERRÉ TETTE! De ezt nyilván nem lehetett. El kellett viselnem a fejfájást, amíg Martin haza nem ért.

Ez körülbelül húsz perccel később történt meg (nem szeretném taglalni, milyen nehéz volt a szüleimmel fesztelen beszélgetést folytatnom például a munkahelyemről meg az időjárásról ez idő alatt). Gyalog jött a villamostól, kezében mindössze egy bőröndöt fogott, arra hajtotta rá a kabátját, Egyszerű farmert viselt, a kedvenc piros Levi’s pólójával és fehér tornacipővel. Lazán a házunk felé sétált, kezében ezeréves Nokiáját nyomogatva, és cseppet sem hasonlított egy friss Lotus szerelőre. Inkább egy gólyatáborból hazaérkező elsőéves egyetemista látványát keltette, ahogy ott állt ott a kapunkban. Az arckifejezése a hétköznapi ember számára teljesen átlagosnak tűnhetett, én viszont a nővére vagyok, és szája szegletében azonnal sikerült megismernem a hamisítatlan Martin-félmosolyt. Azt a mosolyt, amelyet csak nagyon kivételes alkalmakkor láthattunk az arcán. Igazán boldog alkalmakkor, és ez is az volt.

Anya és apa éppen háttal álltak és valami eltűnt fokhagymaprésről (?) vitatkoztak, amikor az öcsém észrevett minket a kapuból. Ahogy összetalálkozott a pillantásunk rám mosolygott és integetett nekem. Próbáltam „válaszképp” a legvisszafogottabb mosolyomat elővenni, de persze legszívesebben odarohantam volna hozzá és a nyakába ugrottam volna valamilyen MARTIN, TE VAGY A VILÁG LEGJOBB TESTVÉRE! sikítás kíséretében. De visszafogtam magam.

- Meglepetés! – kiáltott fel hirtelen Martin, mire apáék abbahagyták a vitájukat és odakapták a fejüket. Tíz másodperc hatásszünet után végül anya megszólalt:

- Martin! Kisfiam! Hazajöttél? – csapta össze a két kezét. Egészen jól játszotta a meglepődött anyukát, akinek a lánya még véletlenül sem szólt arról, hogy a fia hazajön Londonból. De tényleg.

- Na, végre már hogy ittva… úgy értem, ez tényleg meglepetés! – javította ki apa gyorsan magát miután igazán csúnyán néztem rá.

Martin láthatólag semmit nem vett észre anyáék megjátszott meglepődöttségén. Csak nevetve ennyit mondott:

- Iiigen. És hatalmas hírem van!

- Miért nem szóltál, hogy jössz? – szegezte neki a kérdést anya, miközben a kapuhoz sietett és kinyitotta neki.

- Hát… a meglepetést akartam. És a meglepetés lényege az, hogy nem mondok el előre bizonyos dolgokat – lépett be Martin a kertbe, majd odajött hozzánk majd mindhármunkat megpuszilt.  A bőröndjét lerakta az egyik járdaszegélyt díszítő kőre. Az elülső cipzáros zsebén észrevettem egy apró Carlin-emblémát, alatta Official product felirattal. Úgy érzem, Martinnak erre már többet nem lesz szüksége.

- Örülök, hogy hazajöttél fiam – veregette meg apa is Martin vállát. – Tudom, hogy nagyon sok volt a dolgod annál a Carlen csapatnál és azért nem jöttél sűrűbben. De most már vége a szezonnak, ugye, és többet leszel velünk?

- Carlin – javította ki Martin. – És igazából, nincs vége még… ezzel kapcsolatban szeretnék nektek valamit mondani.

- Te jó ég, kisfiam, ugye nem rúgtak ki téged?! – kezdte a sopánkodást anya. Egyszerűen ÉREZTEM, hogy ezt fogja gondolni. Hatalmas hír, és Martin hazajön a szezon vége előtt? Hát biztosan kirúgták! De kérdem én, mi ebben a hatalmas?

- Tulajdonképpen igen, de…

- Tudtam! – kiáltott fel anya. – Nagyon nem tetszett nekem ez a dolog, hogy szezon közben hazajössz. De mégis miért? Hiszen annyira tehetséges vagy! Vakok ezek ott a csapatnál? Csak nem valami pénzügyi ok áll a háttérben? Nem bírnak esetleg már ennyi szerelőt foglalkoztatni? Hát miért pont téged kellett elbocsájtaniuk?! Ez egyszerűen nevetséges! Mindegy, ne is törődj vele! Találsz te máshol is állást, akkor is, ha nem az autóversenyzésben…

- …igazság szerint már találtam is – vágott közbe Martin.

- Igen? – húzta fel a szemöldökét anya. – És hol?

- Hát ezt akartam nektek elmesélni… illetve Réka már tud is róla – mosolygott rám Martin.

- Te tudod miért jött haza Martin és nem mondtad el nekünk? – fordult felém anya… hát nem mondanám, hogy támadólag, de… de igen, támadólag. Nem igazán értettem miért. Martin dolga, hogy bejelentse a saját szüleinek a nagy hírt.

- Ööö… csak nem akartam tovább rontani a meglepetést – magyaráztam tehát zavartan.

- Tovább? – kérdezte Martin.

- Ööö – jöttem még nagyobb zavarba. Martin sokat cikizett a nagy szám miatt, és ezzel az elszólásommal egy újabb okot adtam neki, amin majd röhöghet az elkövetkező két hónapban. – Hát, igazából elmondtam anyáéknak, hogy hazajössz. – De nem is mondta Martin, hogy senkinek ne beszéljek róla! Vagy mégis? Mert akkor valószínűleg nem hallottam. A saját sikítozásomtól.

- Hihetetlen vagy – nevetett Martin.

- Tudom. De nem térnénk az ööö… tárgyra esetleg?

- Pontosan! Most már tudni szeretném mi ez az egész! – mondta anya, majd az addig hallgató apa is megszólalt.

- Én is. Martin fiam, jó lenne, ha nem húznál tovább minket, mert nagyon aggódunk. Ugye nem valami feketemelót vállaltál, hogy ennyire titkolod előlünk?

Neee.

- Nyugi apa, semmi ilyesmiről nincs szó – rázta a fejét Martin. – Tudjátok, hogy kivel fog 2011-ben szerződésre lépni a Lotus Forma-1-es csapata?

- Nem – rázta a fejét apa. – De nyilván ő tudja – bökött a hüvelykujjával felém. – De hogy jön ez az egész ide?

- Csak úgy, hogy ez a csapat a Renault – folytatta Martin. – És, mint tudjátok én eddig a World Series by Renault versenysorozatban dolgoztam. Az ezekben a szériákban dolgozónak pedig viszonylag egyszerű valamilyen profibb csapathoz kerülni a GP3-ban, a GP2-ben vagy akár… - és itt egy kicsit hatásszünetet tartott -… a Forma-1-ben.

A szüleimnek nem nagyon esett le a dolog, pedig Martin kitűnően körbeírta, mintha csak valami első osztályos olvasásértési feladatlap szövege lett volna. Milyen munkát kapott Martin? a, szakács lett a helyi francia étteremben b, elnök lett az uruguayi magyar kisebbségi önkormányzatnál c, szerelő lett a Lotus Forma-1-es csapatánál

- Fiam, beszélj már magyarul! Mi ez a GP2 meg GP3? És mégis hogy jön ehhez a Lotus?

Na, igen, a laikusok. Nekik aztán lehet beszélni.

- Az van – húzta tovább martin, mielőtt ténylegesen kimondta volna, hogy a c, válasz a helyes –, hogy állást kaptam a Lotus GP Forma-1-es csapatánál, mint szerelő.

Nem igazán tudnám milyen szóval illetni az ezt követő egy-másfél percet. Dermedt csend? Azt hiszem, ez nem igazán tükrözné a valóságot, tekintettel arra, hogy ezt a kifejezést inkább negatív értelemben használjuk. Talán döbbent? Döbbentnek döbbentek voltak, csak ez talán túl enyhe kifejezés. Ugyanis ők nem csak szimplán elcsodálkoztak a dolgon, vagy váratlanul érte őket a hír. Hanem teljesen és totálisan lefagytak, úgy, hogyha rájuk néztem, olyan érzésem volt, mintha egy fotó lenne előttem. Anya tágra nyílt szemmel bámult Martinra, apa pedig igen zavarodott tekintettel meredt maga elé, kezében Martin bőröndjének a fogóját markolászva. Annak ellenére, hogy számukra a Forma-1 fele annyit sem jelent, mint nekem (igazából nekik semmit sem jelent), eléggé felkavarta őket ez a hír. Pedig komolyan, nem számítottam rá!

- Kisfiam… a… a Forma-1-ben? A Forma-1-ben fogsz dolgozni? – törte meg anya a csendet dadogva, határozatlanul.

Martin mosolyogva bólintott egy aprót.

- Ez aztán nem semmi! – kiáltott fel hirtelen apa. – Az én fiam! Híres lesz!

- Hát, azért ez nem így van… - javította ki apát Martin. – A csapatok szerelői azért nem túl híresek. Vagyis egyáltalán nem azok, még a nagyobb csapatoknál sem. Maximum akkor, ha valamilyen magasabb posztba kerülnek, mint egy pilóta csapatmérnöke, vagy az autó főtervezője. De én ööö… csak egy mezei szerelő leszek. Az egyetlen dolog, ami érdekes lesz bennem, hogy Lotus csapategyenruhát viselek majd.

- Hát ez PONT elég érdekes! – vágtam közbe. Emlékeimben felvillant egy kép, amikor a Magyar Nagydíj idején szállodázni voltunk a Kempskinél, milyen élvezettel néztük, ahogyan a csapatok szerelői ki-be járkálnak az ajtón. Érdekes alakjai voltak a budapesti éjszakának és mindenkinek a kíváncsiságát felkeltették. Csak éppen a nevüket nem ismerte senki. Érdekes volt belegondolni, hogy ebben az egész Forma-1-es világban nekik van az egyik legnagyobb szerepük (hiszen ha nincs szerelő, nincs ember, aki összerakja az autót, akkor verseny sincs…), és mégis a pilótákat körbevevő siker és csillogás eltereli az emberek figyelmét az ő fontosságukról. Névtelenségbe burkolózhatnak, pedig valójában több figyelmet érdemelnek, annál, hogy jé, ott egy ember a McLarenből, Button csapatából. Ezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy a pilótákat túlbecsülik és túl sok figyelmet szentelnek nekik, mert ez hülyeség, hiszen nyilvánvalóan a Forma-1-nek ők vannak a középpontjában. Csak egyszerűen az autóversenyzés „mozgatórugóinak” is kijárhatna a nagyobb hírnév.

Mint például majd Martinnak.

- Ez komolyan… hihetetlen! – hüledezett továbbra is anya. – Az én fiam… a Forma-1-ben! Lehet, hogy meg volt a haszna annak, hogy minden szabad pillanatotokban azzal foglalkoztatok?

Ez nem teljesen volt igaz. Martin ugyanis sohasem volt olyan rajongója a sportnak, mint én – sokkal inkább az egész technikai része érdekelte, mint az eredmények, a pilóták és az életük, vagy az izgulás körömlerágásig valamelyik versenyzőért. Az sem keserítette el igazán, ha egy-egy futamot ki kellett hagynia, míg én tizenkét évesen a balatoni nyaralásunkon is képes voltam a fürdőzés helyett a Forma-1-et választani. Akkor is, ha a szobánkban nem volt TV, és a portás sajtszagú fülkéjében kényszerültem megnézni harmincöt fokban, és emellett még a portás Hogy érdekelhet egy lányt ennyire a Forma-1? -kérdéseit is el kellett viselnem.  Pontosabban, csak ezt az egyetlen kérdést, de ezt minimum ötpercenként feltette. Egyébként volt olyan, hogy családi kirándulást, összejövetelt is kihagytam miatta, és még egy esküvő után is felkeltem az Ausztrál Nagydíjra. Ja, és az ötéves gimnáziumi osztálytalálkozónkra sem mentem el, hasonló okokból (bár abban az is erősen közrejátszott, hogy ki nem állhattam az osztályomat). Martin ilyeneket sohasem tett. Sokszor még piszkált is egy kicsit a „mániámmal”, egy időben nemes egyszerűséggel Forma-1-nek meg Schumachernek hívott és direkt motorhangokat adott ki, amikor megjelentem, vagy éppen tanultam. Persze azért normál esetben ő is velem nézte a futamokat, és szurkolt, de közel sem akkora hévvel, mint én. Tehát rá igazán nem vonatkozott ez a „minden szabad pillanatotokban azzal foglalkoztok dolog”. És igazából rám sem, mert nem minden szabad pillanatomban a Forma-1-el foglalkozom. Csak minden másodikban.

- Hát… azt hiszem igen. A kemény tanulásnak meg pláne – mosolygott továbbra is Martin.

- Akkor minden egyes futamon ott leszel? Kíséred a csapatot és szereled az autót? – kérdezte apa.

- Ott leszek, igen. Ott leszünk – válaszolta Martin, én pedig megrökönyödtem egy pillanatra. Leszünk?

- Úgy érted, te és a csapat?

- Nem. Úgy értem, én és még valaki. A csapat ugyanis felajánlotta, hogy minden futamra utazhat velem még egy személy, akinek helye lesz a Paddockban, vagy minimum a Paddock Clubban. Velem jöhet a pályára, a VIP bulikra, a PR eseményekre… és biztosítanak neki helyet a szállodában is. De, igazából még nem döntöttem, kit vigyek el…

Ekkor történt meg a második alkalom. A második alakalom ezen a napon, amikor magamból totálisan kifordulva elkezdtem sikítozni, ugrálni, konkrétan Martin nyakába, olyan erővel, hogyha nem támaszkodik meg a kerítés beton részében, valószínűleg hátraesik és beveri a fejét. Mindeközben próbáltam a folyamatos sikítozásomat értelmes mondatokká formálni, mint TE JÓ ÉG és Ugye most csak viccelsz?, kevés sikerrel. Komolyan, úgy viselkedtem, mint egy ötéves, ráadásul már másodszorra! A különbség csak az volt, hogy itt nem voltak olyan sokan, mint a cukrászdában, ja meg, hogy nem volt mézeskalács-szag.

Persze, számítottam rá, hogy esetleg majd néha-néha Martinnal tarthatok a futamokra. Na de hogy MINDEGYIKEN OTT LEHETEK? Ez a legmerészebb álmaimat is túlszárnyalta. Ez nagyon közhelyes és béna, de így van. Martin olyan munkát kapott, amellyel nem csak a saját, de az én álmaimat is meg tudja valósítani.

- Hé – állított le Martin mosolyogva. – Azt mondtam, még nem döntöttem el, kit viszek magammal.

Óóó persze. Ezt egy pillanatig sem hittem el, tudtam, hogy csak engem akar vele húzni. Mert hát ki a jó eget vinne magával, ha nem engem? Anyát vagy apát? Ők körülbelül annyit értenek a Forma-1-hez, mint én a tőzsdejoghoz. Örülök, hogy legalább tudják, hogy a Forma-1 autóverseny és nem egy főzőműsor Miguel Maestre-vel, anya kedvenc szakácsával a TV paprikán. Martin legjobb haverja, Gábor? A hamarosan születendő gyereke mellett nem valószínű, hogy ideje lesz Forma-1-es világkörüli utazásokra. Vagy a másik barátja, Attila? Ő két hónappal ezelőtt ment ki Angliába, a „jobb élet reményében”. Hát, a Mc Donald’s-ban lett „Segíthetek Attila”, de legalább örül, hogy van munkája és lakása, valószínűleg esze ágában sem lenne otthagyni az egészet. Barátnője nincs az öcsémnek, legalábbis senki komoly, akit egy évre magával vinne bárhova is. Hát ki más maradhatna, mint a Forma-1-mániás nővére?

Az eszmefuttatásomat röviden összefoglalva Martinnal is közöltem, mire ő hangosan felnevetett.

- Ez jogos. De az is lehet, hogy nem viszek magammal senkit.

- Te? Egyedül? – böktem meg a mutatóujjammal. – Soha! Kell melléd egy vérbeli rajongó, mert még a végén Tony Fernandest sem ismered meg! Trullit meg összekevered Kovalainennel! Egyébként meg panaszkodtál nekem eleget, amíg a Carlinnál dolgoztál, hogy meeennyire unatkozol – nyomtam meg - Martint gúnyosan utánozva - az „e” betűt –, és hogy hiányzik valaki ismerős ember, valami szórakoztató társaság, mert a csapatnál mindenki faarc, és csak a munkájukkal vannak elfoglalva.

- Oké, igazad van – bólogatott elismerően Martin, amiért ennyi érvet tudtam felhozni a vele utazásom mellett. – Jössz velem és nem hagysz engem elveszni a Forma-1 világában… - azt hiszem ezt a mondatát némileg gúnyosnak szánta, pedig én tényleg jobban ismerem ezt a világot, mint ő. Persze Martin is tud róla sok mindent, és fel is tudja magát találni, ha a helyzet úgy hozza, de sosem árt mellé egy biztos tudással rendelkező társ. Aki megmondja neki, hogy Norbert Haug nem a Mercedes takarítószemélyzetének a tagja. – Én pedig cserébe olyan életet kínálok neked, amilyet mindig is szerettél volna. Hacsak egy évig is, egyelőre. Szerintem kezdhet rettegni a Paddock…

És, valóban kezdhet, mivel vele utaztam. Őszintén, volt bennem egy kis bűntudat, amiért mindent itthon hagyok, és csak úgy lelépek, hogy egy éven keresztül az élvezeteknek éljek – semmi munka vagy kötelezettség, csak lazulás és Forma-1. De a szüleim szerint „olyan fiatal vagyok még, ennyi kijár nekem, hogy világot lássak”. Persze azért ahhoz ragaszkodtam, hogy beszálljak a költségekbe – ami egy ilyen luxusszériához képest nem is olyan magas, hiszen a csapat a nagy részét fizeti.

Ezek tekintetében azt hiszem érthető, miért mondom azt, hogy én vagyok a legszerencsésebb ember a világon, amiért ilyen öcsém van. De tényleg. Martin amellett, hogy hihetetlenül okos és talpraesett, nagyon jóindulatú és igazán önzetlen. Semmit, de tényleg semmit nem vár el tőlem ezért az egészért cserébe (ha azt, hogy a gonoszkodó megjegyzéseit el kell viselnem nem számítom viszonzásnak). Komolyabb, jobb testvért nem is kívánhatnék magamnak.

Bár, azt azért tudnám értékelni, ha egy kicsit lassabban menne. Szeretnék egészben odaérni a Crown Promenade Hotelbe…