2014. december 18., csütörtök

6. fejezet /1

Sziasztok!
Örömmel jelenthetem, sikeresen legyőztem az első vizsgámat! Nagy küzdelem volt, de a matek maradt alul benne. (Igen, és jelenleg határozottan úgy is festek mint egy győztes, egy túlméretes Doorsos pólóban, Stühmer szaloncukrot tömve magamba, és a darts-világbajnokságot nézve) Szóval, mikroökonómia, gyere csak, mostmár szembe foglak KACAGNI.
:D Na, jó, befejeztem.
A lényeg igazából az, hogy meghoztam az új részt, ami elég hosszú, egyébként az egész 6. fejezet egyben tizennégy oldal, de megfeleztem nagyjából, és majd úgy teszem fel :) Várom a véleményeteket kommentben vagy a chatben, ha van kedvetek, írjatok :))
És a héten még megpróbálom hozni a Hungaroringes beszámolót is, nem felejtettem el! :D 
Zenének pedig hoztam egy kis karácsonyi, ráhangolódós muzsikát, amit én nagyon szeretek. 
Nos, jelenleg ennyi tőmondat tellett ki tőlem :D Inkább bámulom tovább a darts vb-t, és remélem, hogy lesz sok szááááznyolcvaaaaan!
:D Szép estét!
Jó olvasást! :)
Dorililien




Még csak dél volt, de a pálya körül már szabályos tömegnyomor alakult ki. Hát még mi lesz három órakor! Előre sajnáltam azokat az embereket, akiknek egymás sarkát taposva kell majd - az említett tömegnyomor közepén – a pálya felé araszolni, aztán ugyanezt végigjátszani a boxoknál és a rajtrácsnál. Élnek még bennem az emlékek (hát hogyne élnének…) a hungaroringes boxutcalátogatásokról, a harcaimról az autogramosztó-standnál és a végtelenül pofátlan „helykereséseimről” a célegyenes menti dombon. Bár ez már pénteki kaland.
Mi pedig, akárcsak tegnap, felhajtottunk a VIP-útra, hátunk mögött hagyva a szurkolók színes forgatagát, a Forma-1-es rajongói pólókat, törülközőket, zászlókat, bögréket és még százféle ajándékcikket áruló pultokat, és mintha a régi, „halandó” Forma-1 rajongói énemtől és életemtől is egy kicsit elbúcsúztam volna. Ez az Ausztrál Nagydíj, én pedig a Paddockba tartok. Nincs General Admission jegy, nincs tolakodás a bejáratnál, nincs idegbeteg csata az autogramosztásnál. Nem lesz harc a jobb ülőhelyért a csúszós domboldalon, sem szétázott vagy éppen túlmelegedett szendvics ebéd helyett, és még mosdóba is elmehetek, attól való félelem nélkül, hogy mire visszatérek, már valaki elfoglalta a helyem. Na, nem minthogyha mindezeknek ne lett volna meg a varázsa… de ez azért mégis valami merőben más, valami merőben jobb. Valami továbbra is hihetetlen csoda.
- Na, min agyalsz Rosberg? – fordult felém a volán mögül vigyorogva Martin. Elkövettem azt a hibát, hogy mindenről részletesen beszámoltam, ami délelőtt történt. Először hüledezett a dolgon, aztán röhögött. És azóta Rosbergnek hív.
- Éppenséggel arról, hogy a magassarkúmmal vagy a táskámmal vágjalak-e fejbe.  
- Na, azért nem kell ennyire mellre szívni – nézett rám békítően az öcsém. – Tudod, hogy csak viccelek.
- Á, hát persze – mosolyogtam. - És tudod, hogy én nem.
Erre mindketten elnevettük magunkat.
- Mit csináltatok a pályán délelőtt? – kérdeztem aztán. 
- Befejeztük a Motorhome-ot. Nagyon állatul néz ki, de majd meglátod. Aztán pakoltunk egy csomót, leellenőriztük, hogy minden megvan-e raktáron… hát eltűnt az egyik első keresztstabilizátor, de végül Matthew megtalálta a kamionban, mielőtt Mike rájött volna. Aztán persze építettük a kocsit, meg megjöttek Jarnoék is…
- Mii? Úgy érted Jarno Trulli? Már ő is itt van???
- Igen. Tegnap jöttek Heikkivel tíz felé. De akkor mi már aludtunk. Reggel meg ők is korán bejöttek.
- És… most is kint vannak a pályán a pilóták? – tettem fel izgatottan a kérdést. Csak, hogy mire számítsak, esetleg milyen erős szívgyógyszer kell.
- Jarno visszament a szállodába, Heikki szerintem kint van. Meg láttam Webbert is, a Paddockban szabályszerűen letámadták. Ott volt Sutil is, Massa, és azt hiszem Vettel is, bár benne nem vagyok biztos. 
- Te jó ég.
- Szereted ezt a kifejezést használni mostanában.
- Van is mire. Nem?
- Hát… - nevetett. – Én már a téli teszteken hozzászoktam a pilótákhoz. Mármint ahhoz, hogy állandóan látom őket, meg beszélgetek velük. Kicsit munkatársak is, legalábbis Jarno és Heikki mindenképp. Te is meg fogod szokni.
- Ó. Aha. Mikor? Egyébként nem akarom megszokni. Én így vagyok őrülten boldog – magyaráztam. És persze így is éreztem. Tudom, két hét múlva, de az is lehet, hogy már két nap múlva nem lesz ekkora „nagy dolog”, ha látok egy Forma-1-es pilótát a szállodában, a pályán vagy bárhol. De egyelőre kiélvezem ezt a nevetségesen boldog, izgatott érzést, ami az Ausztráliába érkezésünk óta bennem van. Teljesen pedig sohasem fog elmúlni. Ugyanaz a Forma-1-mániás lány maradok, aki voltam. Csak végre az álmomat meg is élem, és nem csak otthon siránkozom miatta.
Rendben, megpróbálok nem átmenni szentimentálisba.
- Örülök, ha az vagy. De tényleg – válaszolta Martin, és a hangja kivételesen tényleg komoly volt. 
A parkolókhoz értünk, ahol Géza ismét leellenőrzite a VIP passunkat, mi pedig beálltunk, ezúttal a 233-as helyre.
A Paddock ugyanolyan lenyűgöző volt, mint tegnap. Sürgölődő emberek, napsütés, fantasztikus hangulat, benzingőz-illat… és a Lotus Motorhome tetejéről nekünk integető Lena. Bár feltételezem, inkább csak nekem integetett. 
Mosolyogva odakiáltottam neki egy „hello”-t. Martin közben a csomagtartót pakolta, mégcsak fel sem nézett.
- Akkor még tart a harag – jegyeztem meg.
- Harag? Én ugyan nem haragszom. Csak szimplán idegesít a csaj. 
- De hát miért? – értetlenkedtem. – Szerintem nagyon kedves. És jófej. Nem is értem, mi bajotok van egymással. Nem tudnátok mindketten elfelejteni azt a kis hülye kis félreértést? Pontosabban, azt a KÉT kis hülye félreértést…?
- Miért kellene feltétlenül mindenkivel jóban lennem? – húzta fel a szemöldökét Martin.
- Nem mondtam, hogy feltétlenül mindenkivel puszipajtásnak kell lenned. Csak Lena szerintem kedves. És én jóban vagyok vele.
- Engem nem zavar, ha te jóban vagy vele. Érteni nem értelek meg, de felőlem azzal haverkodsz, akivel akarsz.
- Akkor kölcsönös az érzés, mert én sem értelek téged.
Martin bólintott egyet, mintha csak azt üzenné: akkor egálban vagyunk, hagyhatjuk is a dolgot. Összeszedte a cuccait a csomagtartóból (egy újabb adag lefűzött papírtömeg és doboz), aztán elindultunk mindketten a Lotus Motorhome felé. 
- Hát ez lenne az. Bemegyek Elliothoz, meg kell még beszélnünk pár dolgot, közben megmutatom belülről – mondta, én pedig bólintva követtem őt. 
A hatalmas fekete-zöld építmény nem tartozott a leghatalmasabb, legcsillogóbb és legdrágább lakókocsik közé, de kétségkívül jól nézett ki a háromemeletes modern épület csinos éttermeivel, üvegezett oldalfalával és a legtetején lévő szuperterasszal, ahol a fáradt vendégek megpihenhetnek a napozóágyakon és fekete-sárga díványokon. A bejáratnál péksüteménnyel, bonbonnal és jól behűtött szponzorüdítőkkel kínáltak minket (vagyis inkább engem, hiszen Martinról tudták, hogy náluk dolgozik). Elvettem egy ásványvizet és egy sütit, aztán ámuldozva követtem Martint a Motorhome egyik mellékszárnyába, ahol Elliot „irodája” helyezkedett el. Az öcsém bekopogott az üvegezett fehér ajtón, én pedig tanácstalanul álldogáltam mellette. Bemenni nyilván nem mehettem be, ahhoz túlságosan privát volt Elliot „felségterülete”, ahová valószínűleg tényleg csak bennfentesek léphetnek be. Az iroda előtt várakozni – ki tudja meddig – pedig nem igen volt kedvem. 
Pár másodperccel később az ajtó kinyílt, és személyesen Elliot állt előttünk, mögötte pedig Rebecca Black alakja tűnt fel. A lány egy kissé idegesen kapkodta a fejét közöttünk, láthatóan nem volt túlzottan jó kedvében – valószínűleg az nem tetszhetett neki, amit Elliot közölt vele. Vagy szimplán én idegesítettem fel a jelenlétemmel, de talán ennyire elviselhetetlen azért nem vagyok. 
- Á, sziasztok – üdvözölt minket Elliot mosolyogva, és kezet fogott Martinnal. – Gyertek csak beljebb. Réka, legalább megismerkedhetsz egy igazi Motorhome-lakással – nevetett. Ennyit a privát felségterületről gondoltakról. Elliot közvetlenebb, mint gondoltam. 
Vidáman bólintottam, Rebecca pedig továbbra is karbatett kézzel ácsorgott mellettünk, és nagyon úgy tűnt, valami lezáratlan vitája van Elliottal, vagy kíváncsi valamire, amire még nem kapott választ. Mi már beléptünk az irodába, és a főmérnök is követett minket, de Rebecca nem tágított. Elliot végül utánaszólt, csak ennyit:
- Rebecca, az ajánlaton még gondolkozom. Mindenesetre megtisztelő, hogy rám gondoltatok. De tudod, hogy szeretem ezt a csapatot. 
- Tudom – Rebecca szigorú arca gyengéd mosolyba váltott át. Igen, határozottan gyengéd mosolyba, amit nem igazán tudtam mire vélni. Rendben, Elliot nem öreg, elfogadhatóan néz ki, és nagyon kedves férfi, de… valahogy nehezen tudom elképzelni, hogy Rebecca és közte bármi is lenne. Pedig az a mosoly, amit Rebecca küldött felé, nem olyan volt, mint amilyet az eladónak szánsz a boltban, vagy amivel az udvarias férfinak megköszönöd, hogy mondjuk előreengedett a bank ajtajában. Az egész olyan… bizalmas volt. De az is lehet, hogy én értelmeztem mindent félre.
- Sziasztok – intett végül, én pedig köszöntem neki, aztán visszafordultam Elliot irodája felé. Martin egy fotelben foglalt helyet, én pedig a szoba közepén ácsorogva néztem körbe, próbáltam a helyiség minden egyes kis részletét megvizsgálni, és a képét az agyamban elraktározni. Elvégre nem mindennap jár az ember egy igazi Forma-1-es személyiség irodájában! Na, nem mintha ez különbözött volna bármennyiben is egy átlagos irodától, akár az enyém is lehetett volna, annyira személytelen volt az egész (ha nem számítjuk az asztalon heverő, a Lotus szponzorainak logóival ellátott mappákat, könyveket, iratokat, amik azért sejtették, hogy az iroda tulajdonosának köze van a Forma-1-hez). De mégis, a tudat, hogy egy igazi főmérnök dolgozik itt… Á, mindegy. Hagyjuk. Említették már, hogy megszállott vagyok.
Elliot is visszajött a szobába, helyet foglalt az íróasztalánál, aztán pár papírt átadott Martinnak.
Egyre inkább kezd az az érzésem lenni, hogy a Forma-1-es szerelők a papírhordozgatásból élnek meg. Legalábbis a munkájuk szerves részét ez teheti ki, mert bármilyen ügyben látom őket megbeszélést tartani, valami papír mindig előkerül, és úgy adogatják őket át egymásnak, mint egy szekta tagjai a titkos könyveik másolatát.
Az öcsém elvette őket és elkezdte tanulmányozni a rajta lévő adatokat. Majd elkezdtek dumálni róla, feltételezhetően na’viul, vagy valami számomra tökéletesen ismeretlen nyelven, ami hasonlított ugyan az angolhoz és egy-egy „the”, „and”, és pár ige meg is egyezett az angol nyelvvel, mégis idegennek  tűnt. Bár azt hiszem, ha valaki mindent magyarul tolmácsolt volna nekem, akkor sem értettem volna meg többet a beszélgetésükből. Amikor Martin az első keresztstabilizátorokról magyarázott nekem, próbáltam úgy tenni, mint aki rettenetesen érti, miről van szó, mintha szakértője lennék a témának, de igazából, azt sem tudom, melyik részén található ez az alkatrész a kocsinak. 
- És, Réka, hogy tetszenek itt a dolgok? – váltott át tíz perc na’vi-diskurzus után Elliot hirtelen ismét angolra.
- Ó… mi, hogy itt? – néztem rá körülbelül úgy, mintha azt kérdezte volna, szeretnék egy százmillió dollárt készpénzben (egyébként tényleg nem lenne rossz…). – Egyszerűen fantasztikus minden. A Forma-1 a legnagyobb szerelmem.
- Megértelek – nevetett Elliot. – Nekem is mindig a Forma-1 volt a legnagyobb álmom. Fiatalabb koromban is csak ezért küzdöttem, csak az a cél lebegett a szemem előtt, hogy itt dolgozhassak. És sikerült. Megérte minden. Egyébként, te mit dolgozol?
- Hát én… újságírás-média szakon végeztem, és dolgoztam pár napilapnál és magazinnál… most pedig vakáción vagyok. – Igen, a vakáción vagyok határozottan jobban hangzik, mint a munkanélküli vagyok
-  Ó, hát értem. Remélem egyszer te is velünk fogsz dolgozni.

**************
A boxban ücsörögve Elliot utolsó mondatán gondolkoztam. Hogy én a Forma-1-ben dolgozzak? Akkor nem érne véget ez a fantasztikus kirándulás egy szezon után, hanem öregkoromig tartana. A munkám nem a szükséges rossz lenne, nyolc óra kínszenvedés a napomból, hanem egyszerre a hobbim, a szerelmem, az álmom. És még pénzt is kapnék érte! Nyilván ez még az eddigieknél is csodálatosabb lenne. Még az eddiginél is hihetetlenülextraszuperfantasztikusabb.
 De totálisan lehetetlen dolog. Oké, ha még értek is az újságíráshoz meg a PR-os dolgokhoz, rajtam kívül százmillió embernek vannak hasonló „képességei”. És, legyünk őszinték, nem is tettem le sok mindent az asztalra a szakmában (ha leszámítjuk azt, hogy három éven keresztül írtam cikkeket egy Forma 1-es hírportálnak, de a kutya se tudta, hogy ki volt Hockenheimring cikkírójának álneve mögött, meg szerintem senkit nem is érdekelt): hat elbocsájtás, ötlettelen témákban alkotott újságcikkek (oké, az ötlettelen témákról nem én tehetek, ráadásul megpróbáltam belőlük mindent kihozni), és egy kerületi ballagás megszervezése. Csak rám van szüksége az összes csapatnak, ez egyértelmű.
Elliot lehet, hogy kedves, jóhiszemű, de álomvilágban él.
- Szia Réka! – ült le mellém hirtelen Lena széles mosollyal. Örültem neki, hogy ilyen boldog a találkozásunktól. Vagy csak azért nevetett, mert Martin éppen megbotlott egy kábelben. – Kipihented magad? 
- Hát… igen. Bár még mindig egy kicsit kómás vagyok. Hozzá kell még ehhez az időzóna változáshoz szoknom – vallottam be.
- Jaj, hát az nekem is elég nehéz volt az elején. Mármint a WSR-ben. De pár hét után már nem lesz furcsa – magyarázta. – És egyébként mi a helyzet? Tetszik Melbourne? 
- Hát… Nem igazán voltam eddig még sehol. Bár, ami késik… az késik. De nem múlik – nevettem.
- Én is most vagyok itt először, de iszonyú szép hely. Meg tegnap az Ocean Blue-ban is nagyon jól éreztem magam. Bírom ezt a csapatot… az ööö… nagy részét. – Kétségtelenül Martinra célzott. – Kár, hogy nem jöttél!
- Én is sajnálom. Ma este nem mentek valahova?
- Nem tudom – rázta meg a fejét. – Simon szervezte a dolgot tegnap is, tőle kéne megkérdezned.
Simon. Miért pont ő? Így is örülök neki, hogy a mai nap folyamán nem láttam, nem is hiányzik valahogy a társasága. Beszélgetni meg főleg nem akarok vele. És egyáltalán miért jön ő is…?
- Te bírod Simont? – kíváncsiskodtam. 
- Hát… - vonta meg a vállát Lena. – Tulajdonképpen nincs vele bajom. Kicsit nagyra van magával, de egyébként jófej.
- Kicsit? 
- Na, jó, nagyon – nevetett.
- Hova tetted a gyorsszorítót? – jelent meg hirtelen előttünk Martin, és ugyan nem nézett rá, de kizárásos alapon a kérdését Lenához intézte. Tőlem ugyanis hiába érdeklődött volna a gyorsszorító hollétéről. 
- A monitor mellett van – válaszolta Lena szintén fel sem tekintve. 
- Király. Kettőkor FIA, ne felejtsd el – fűzte még hozzá, aztán ott is hagyott minket.
Az egész még mindig rettenetesen furcsa volt nekem. Az öcsém nem igazán az a haragtartó típus, Lenával kapcsolatban azonban határozottan az ellenkezője bizonyosult be. Egyébként meg, mi volt a tegnapi félreértésükben olyan fene nagy dolog, amiért még mindig fújniuk kell egymásra? Semmiség volt az egész, Martin meg az ilyeneken általában csak röhög egyet, aztán elfelejti. Lenát persze annyira nem ismerem…
- Nincs béke? – tettem fel neki hirtelen a fejemben megfogalmazódott kérdésem.
- Nem vagyunk mi haragban – hárított Lena, pont úgy, mint Martin. – Csak nem szimpatikus az öcséd, ennyi.
Ezek rohadtul összebeszéltek, vagy csak ugyanabból a Hogyan hárítsuk el az emberek kérdéseit egy átlátszó hazugsággal? könyvből nézték ki a válaszukat? 
- Ó – csak ennyit válaszoltam. Persze Lena válaszából az is világosan kiderült, hogy itt nem egy emberen múlik a kibékülés, hanem… mind a ketten hülyék. Már bocsánat.
- De együtt dolgozunk, és elviselem.
Aha.
- Nem válthatnánk témát? 
- Milyen a meló?
- Hát ez kérdés? – nevetett. – Nem tudok olyan sok szinonimát angolul az überfantasztikusra. Mindenesetre meg kell még szoknom ezt a sok pilótát körülöttünk… olyan mintha csak álmodnám az egészet. Sétálgatok a Forma-1-es Paddockban, és gyerekkorom példaképei, és azok az emberek vesznek körül, akiknek évekig a TV előtt szorítottam. 
Miért érzem úgy egyre inkább, hogy Lena rokonlélek? Leszámítva persze azt, hogy nem bírja Martint.
- Tegnap is… indulnék haza, és leparkol mellém Felipe Massa! Nem mertem addig kiállni, amíg be nem ment a Motorhome-ba. Gondold el, melletted megy egy Forma-1-es pilóta, te meg bénázol a kocsiddal. Nincs is ennél cikibb! És amúgy is… remegett a kezem! Csodálkozom, hogy egyáltalán ilyen hibbant libát, mint én, beengedtek a Forma-1-be.
- Kettőt – javítottam ki. Lena elég furcsán nézett rám. Na, ja, ő sem ismer még eléggé engem…
Röviden meséltem neki, hogyan is reagáltam, amikor Martin bejelentette, hogy itt fog dolgozni, milyen „őrület” kerített hatalmába az Ausztráliába való érkezésünkkor – és van azóta is rajtam. Hogy a szívem milyen őrült táncba kezd, ha csak meghallom azt a szót, Forma-1, vagy csak szimplán attól a ténytől milyen nevetségesen boldog vagyok, hogy itt ülhetek a Paddockban. Szóval ilyesmiket.
Aztán elmondtam neki a délelőttieket is. 
- Nico… Nico Rosberg? – csak ennyit bírt kinyögni a történet végén. – Most ugye tudod, hogy mennyire irigyellek?
- Hát… ez olyan irigyelnivaló, vagy mi? Igazából még én sem tudom. Mindig túlreagálom a dolgokat, és nem igazán tudok különbséget tenni a között, hogy mi az a dolog, ami tényleg elképesztő és hihetetlen, és mi az, ami amúgy semmiség és csak én nagyítom fel.
- Ez nagy dolog. Hidd el – erősített meg Lena mosolyogva. 
A következő kérdés, ami felmerült bennem, az volt, hogy vajon most ez tényleg így van, vagy Lena csak azért állítja, hogy ez fantasztikus dolog, mert pont olyan elvetemült, mint én…?
- Sziasztok lányok! – fogta meg valaki hirtelen a vállamat. Amikor megfordultam, hogy megtudjam, ki rémisztget engem, ráadásul egy ilyen fontos beszélgetés közepén… szembetaláltam magam a rémálmommal. Simonnal.
Te meg mi a jó égért nem készülsz az FIA ellenőrzésre? –üzentem a szememmel. Nem értette. Biztos azért, mert magyarul volt.
- Szia Simon! – köszönt Lena. Én meg bólintottam egyet. Remélem megelégedett ennyivel.
- Szóval miről megy itt a pletyka, csajok? Csak nem rólam beszéltek? – bájolgott tovább.
Ó, hát dehogynem. Az egész földkerekség csak rólad beszél, Mr. Tökély-Vagyok-Simon. 
Le se esett, hogy tíz perccel ezelőtt tényleg róla volt szó. Csak nem olyan összefüggésben, mint remélné. 
- Hát persze – nevetett Lena erőltetetten
- Este ugye jöttök bulizni? Réka, nagyon hiányoztál tegnap. Megnövelted volna a dögös csajok számát az Ocean Blue-ban.
Aha. Te meg nyilván a nyomulós, bunkó pasikét.
- Remélem, tudok ma menni – próbáltam némi kedvességet erőltetni a hangomra, hogy azért ne tűnjek bunkónak. Belülről persze már Azerbajdzsánig küldtem, az erőltetett stílusával együtt. 
- Fantasztikus lesz a hangulat.
Ha nem leszel ott, biztosan…
- Lena! Jönnöd kéne segíteni, még szükségünk van egy emberre! – kiáltott oda nekünk türelmetlenül Matthew. Az FIA vizsgálat mindenkiből ilyen érzelmeket váltott ki: kapkodás, rohanás, idegeskedés, hogy minden kis csavar és elem a megfelelő helyen legyen a Nagy Pillanatban. Nyilván, ilyen egy felkészült csapat. De ennek a felkészült csapatnak miért PONT Lenára van szüksége? Velem akarnak kicseszni, hogy kettesben hagynak Simonnal?
- Oké, megyek – bólintott Lena. –Muszáj. Utána még beszélünk! – fordult felém bocsánatkérően. Aztán otthagyott. Hiába szuggeráltam Könyörgöm maradj itt, vagy vidd magaddal ezt az idiótát is gondolataimmal, nem értette. Nem igazán megy nekem ez a telepatikus-beszélgetés dolog. Pedig nagy segítségemre lett volna.
- Ó, hát akkor mi ketten kaptuk azt a feladatot, hogy őrizzük a boxot? – vigyorgott Simon, és a kiürült raktárra mutatott. A fenébe, tényleg eltűnt mindenki. De akkor te miért vagy még itt?!
- Aha.
Simon végignyújtózott a fekete kanapén.
- Te amúgy mit dolgozol?
- A médiában dolgozom – válaszoltam röviden. Dolgoztam.
- Újságíró, meg minden?
- Az – bólintottam. 
- Az király. Végül is Rebecca is valami ilyesmi. PR-os.
- Régóta dolgoztok itt? – Próbáltam valami értelmes témát feldobni, ha már arra kényszerültem, hogy az elkövetkező pár percet vele töltsem. Vagyis… vajon meddig tart egy FIA ellenőrzés?
Remélem, minél rövidebb ideig.
- Amióta megvan a csapat.
- Hű.
- Apánk a Renault egyik szponzorának a londoni cégénél aligazgató, és ő segített sokat. Dolgoztam előtte angol bajnokságokban, Forma-3000-ben, aztán a GP3-as szériában. Rebeccát meg én ajánlottam. Először a Lotus ART-nél kapott munkát, tudod, a GP2-es csapatnál, és idén kezdte a Forma-1-et.
Hű.
Azért, az becsülendő Simonban, hogy annak ellenére, hogy az apja nagykutya, ő végigjárta a „ranglétrát” a Forma-1-be. Negyed óra után végre egy szimpatikus tulajdonság! Azta.
- Szóval volt időm kiismerni a Paddock-életet. Majd segítek neked is.
Ó, kösz.
- De tényleg. Vannak jó arcok más csapatoknál, de nem szabad mindenkiben feltétlenül megbízni. Például a Williamsesekkel volt már egy-két durva vitánk. A Virginről nem is szólva! Tudod, vetélytárs, de nem igazán tetszik nekik, hogy amíg ők egy helyben toporognak, mi azért haladunk előre. Az idei fejlesztési terveink pedig sokkal jobban beváltak, mint az övéik. Aztán egy-két srác a nagycsapatoktól rendesen el van szállva magától. Tudod, világbajnokok vagyunk, lehet nagy az arcom – típusúak. De persze tisztelet a kivételnek, Enzoval például nagyon jól kijövök, ő Ferraris, meg Zoey a Red Bullnál, és persze Trent, Terence…
Na, jó, ezek azért nem teljesen haszontalan információk. Bár, kétlem, hogy az első dolgom az lett volna, hogy lepaktálok a Williams-ses fiúkkal, de azért jó tudni, kivel áll szemben az ember.
Más kérdés persze, hogy jogosan adhatok-e egy olyan ember véleményére ilyen témában, aki nekem sem szimpatikus?
- És a pilóták?
- Kicsit zárt kör – magyarázott. – Persze köztük is vannak közvetlenek, például Jarno nálunk totál az, Heikki már kevésbé. Aztán ott van Jaime, hatalmas partiarc, meg Adrian Sutil is. Minden bulin ott vannak, ezért őket sikerült jobban megismernem. Felipe és Jenson is jófej srácok, a Paddockban sokat össze lehet velük futni, meg sokáig bent vannak az edzések után is.
- És Schumacher?
- Ó, hát Schumi, aki minden második szerelő példaképe volt kiskorában… Közvetlen és kedves, de valahogy mégis kevesen merik megközelíteni… körbelengi a hétszeres világbajnok-aura – nevetett. – Szerintem mindenkiben benne van, hogy „igen, ő volt az, akinek tíz éve a tévé előtt szorítottam, és most itt áll előttem, tiszteletövezve”. Képzelhetem, milyen lehet a csapattársának lenni! Egyébként Nico jófej, meg minden, de nem az a tipikus társasági lény. Néha látom VIP-bulikban, beszélgettem is már vele, de a legtöbbször minden eseményről hamar lelép. Biztos visszamegy a hotelszobába és keresztrejtvényt fejt. 
Vagy Latte Macchiatot iszik?
- Aztán van egy csoport, akikkel másfél év alatt szinte egy szót sem váltottam. Például Fernando vagy Mark, meg Nick Heidfeld… oké, vele talán azért nem, mert nem is volt állandó részvevője a futamoknak. Szóval ők a fura arcok. Tudod, a kétszeres világbajnok-aura, meg… a Red Bull-ban ülök -aura. 
Ezen már én is felnevettem.
Oké, talán Simon mégsem annyira elviselhetetlen. Az az idióta kivagyok-mivagyok félmosolya viszont még mindig roppantul idegesít.
- És, te kiknek szurkolsz… vagy szurkoltál? – kérdezte.
- Schumacher, Massa és Räikkönen, amíg ment. De főleg Schumacher. Egyébként az új arcoknak is. És te?
- Hát a hazaiaknak szurkoltam persze, és még szurkolok is. De persze elsősorban a mi csapatunknak. Amióta itt dolgozom, nem is tudok Jensonra, Paulra meg Lewisra úgy ránézni, mint régen. Mostmár ellenfelek. Persze egyelőre más dimenzióban autóznak – húzta erőltetett mosolyra a száját.
- Értem.
Az ezt követő egyperces zavart csendet Simon telefonjának csörgése szakította meg. 
A Keresztapa zenéje. Minden második önbizalom-hiányos férfi csengőhangja. Na, oké, azt hiszem, ez Simonra nem vonatkozik.
- Szia Rebecca!
A telefon ugyan nem volt kihangosítva, de még így is hallottam, kissé tompán, mint mond a húga. Elliotról magyarázott valamit, egy kissé összefüggéstelenül.
Mostmár egyre inkább kezd érdekelni, mi lehet ez az ügy. Többnek tűnik, mint egy egyszerű munkahelyi vita. Vagy lehet, hogy nem is vita? 
Lehet, hogy komolyan van valami Elliot és Rebecca közt?
- Figyelj, mondtam már, hogy ez a te dolgod. Engem hagyj ki belőle, oké?
Rebecca mormogott valamit, aztán megkérdezte, merre vagyunk.
- A boxban. FIA ellenőrzés van, én meg Rékával itt maradtam.
- Akkor én is odamegyek – hallottam a lány válaszát, aztán elköszönt és kinyomta a telefont.
Simon visszatette a táskájába az iPhone-ját (legújabb változat… persze, nem mintha annyira értenék az ilyen telefonokhoz, de Heni – igen, a barátnőm, akivel a SweetPie-ban voltam, amikor Martin bejelentette, hogy szerelő lesz a Lotusnál, és aki a bizonyos eset óta totálisan meg van rám sértődve – már borzasztó rég óta ilyet akar, és mesélt róla elégszer, meg mutogatta nekem a neten kismilliószor, így nem volt nehéz beazonosítanom, hogy a Simon kezében levő készülék pontosan olyan), aztán elmondta, amit már kihallottam a telefonból.
- Mindjárt jön Rebecca.
- Oké. Egyébként… - próbáltam valahogy rákérdezni a Rebecca-Elliot ügyre úgy, hogy se bunkó, se érthetetlen ne legyek, de elég tanácstalan voltam. – izé.
- Hm? – húzta fel a szemöldökét Simon.
- Elliot és Rebecca... szóval ők rosszban vannak? – Na, ez annyira nem is volt rossz. Mert, ha azt mondja, hogy nem, talán hozzáfűzi azt is, hogy mondjuk járnak…
Vagy, hogy Rebecca Hawaii-on akarja tartani az esküvőjüket, ahol egy ukulele-zenekar játssza majd nekik a nászindulót. Persze.
 Simon nem mondott semmit. Egyszerűen megrázta a fejét, aztán felállt a kanapétól, mondván „kimegy egy kicsit levegőzni”, engem meg otthagyott, semmivel sem okosabban, mint a kérdésem előtt. Sőt. Mostmár totál össze vagyok zavarodva.
Talán finomabb módszerekkel kellene próbálkoznom, hogy Simon vagy esetleg Rebecca megnyíljon...

4 megjegyzés:

  1. Sziaaaa! :D
    Gratu a matekvizsgádhoz :D A mikroökonómia már semmi, könnyed móka és kacagás :D A közgáz volt a kedvenc tárgyam ebben a félévben (a.k.a. az egyetlen tárgy, amiből minden előadáson és minden gyakorlaton benn voltam xD)
    Na de rátérve a részre - hát gondolom nem mondok újat, hogy imádtam :D Olyan jó Réka lelkesedését olvasni *-*
    Jajj, meg ez amúgy most jutott eszembe, amikor először olvastam a történetet, akkor nem is, csak most jöttem haza a vonaton, és lehet azért, mert sokat tanultam és keveset aludtam, de felmerült bennem a gondolat, hogy mi van, ha Marint és Lena ellenségeskedése mögött több van a vitánál, mondjuk egy előszezonban (vagy más szériában) korábban megejtett összekavarás, vagy valami hasonló, szóval hogyha már a Lotus előtt is volt múltjuk :D Mondd, hogy közel járok, és meglegszik az elméleteeem :D

    Úú emlékszem erre a fejezetre amúgy, mert itt kezdtem el szeretni Elliotot, és itt szerettem meg Simont (nem tudom feltűnt-e, hogy nincs olyan szereplőd, akit ne szeretnék :D Simon dumáját amúgy nagyon bírom, meg Réka reakcióját a keresztapa zenére :D Úgy felnevettem, ami cseppet kínos volt, tekintettel arra az aprócska tényre, hogy éppen a vonaton ültem valahol Fegyvernek-Örményes környékén xDD

    Arra viszont amúgy nem emlékszem, hogy az Elliot-Rebeccah szálnak mi lett a vége... :D Szóval kíváncsian várom a folytatást, meg a Hungaroringi élménybeszámolót, ésésés, akkor ha nem baj, lehet merítek majd belőle ötletet, meg halvány fogalmat, hogy milyen is élőben egy Ringi futamhétvége, mert kicsit elvesztem az Azon a nyáronban :DD

    Szóval várok minden,bármi jöjjön is :D
    puszi, D.

    VálaszTörlés
  2. Szia, ugye nem fejezed be a blogot? Ez a legjobb f1 fanfiction amit eddig olvastam! Minden nap figyelem, hogy mikor kerül fel rész és sajnos eddig mindig csalódnom kell...

    VálaszTörlés
  3. Szia. Abbahagytad a blogot ? Engem erdekelne a folytatas

    VálaszTörlés
  4. Szia!
    Nagyon jò a blogod
    Remélem ahogy időd engedi folytatod!

    VálaszTörlés