5. fejezet

Sziasztok!

Tudom, hogy még az előző hétrre ígértem az új részt, de... öö nem hoztam. Nem tudok kifogást. Most viszont itt van, ennyit tudok mondani! :D

Nem mondok semmit erről a részről, mert nem akarom lelőni a poént, de a fejezet végére még írtam egy kis megjegyzést, azt tényleg a végén olvassátok el, mert abból is kiderül a lényeg.

Nagyon köszönöm a kommenteket, amit írtatok!:) Olyan jól esett, hogy hiányoltátok a történetet, és hogy tényleg így tetszik nektek ez az egész :)) El se hiszitek, ettől milyen boldog vagyok:) Várom továbbra is a véleményeket. És csak úgy dancsópéteresen: iratkozatok fle! ha tetszik. :D

Jó olvasást! :)

Dorililien

Ui.: És van zene is! És még kapcsolódik is a történethez! És nyáron One Republic koncert Budapesten! Oléééoléoléoléé!

Nem, egyáltalán nem túlzok. Lehet, hogy valaki számára teljesen hétköznapi dolog, hogy egy Forma-1-es pilóta ránevet, de engem valamiért elég érzékenyen érintett a dolog. Ami elég különös és egyedülálló, ugyanis soha, semmi nem szokott érzékenyen érinteni. 

Ha-ha.

- Szóval ő volt a támadó – jegyezte meg, és közben folyamatosan mosolygott. De nem a külsőm idézte elő benne a jókedvet, vagy a bénázásom. Egyszerűen azon nevetett, amit mondtam, és közben a szemét mindvégig rajtam tartotta, ami miatt persze csak egy zavart mosolyt sikerült „válaszképp” adnom neki. A tekintete megakadályozta, hogy bármit is mondani tudjak… de azért terveztem ilyesféle megnyilvánulást. Majd.

- Mr. Rosberg, én csak a maga biztonságát tartottam szem előtt – védekezett Kékdzsekis, miközben zavartan a kávéfoltos khm… ruhakölteményét igazgatta és láthatóan rettenetesen kínosan érezte magát.

- Hát egy ilyen veszélyes merénylőt valóban fontos volt leépíteni – nevetett továbbra is Nico (és továbbra sem rajtam). Hiába kutattam az agyamban bármilyen értelmes mondat után, valahogy nem jutott eszembe egy sem. Csak álltam ott bambán mosolyogva (valószínűleg totálvörös fejjel), a félig üres kávésdobozt markolászva, és a szívem veszettül dobogott. Ritka pillanat az, amikor én nem tudok megszólalni, ez viszont tipikusan egy ilyen ritka pillanat volt. Fogalmam sincs mi blokkolta le ennyire az agyműködésemet, de gyanítom, hogy Nico Rosbergnek köze volt hozzá.

Legalábbis nyomokban.

- Nekem az a feladatom, hogy megvédjem magát minden gyanúsnak tűnő személytől. És a hölgy az volt – védekezett Kékdzsekis továbbra is, de abszolút vesztésre állt. A „társai” sem siettek túlságosan a segítségére – miután kipakolták Nico bőröndjeit (egyébként meglepő módon egyedül érkezett), bementek a hallba és egyedül hagyták szerencsétlent. Lehet, hogy még ők is égőnek érezték felvállalni, hogy Kékdzsekis a kollégájuk. Egy egészen kicsit túlbuzgó a férfi, de tényleg, csak egy egészen kicsit… Úgy védelmezte Nicot (Nico Rosberget, a Forma-1-es pilótát, aki rámmosolyott, te jó ég, és ezt a mondatot még párszor leírhatnám, de ígérem, nem teszem többször), mintha komolyan veszélyben lett volna, és valami őrült merénylő, vagy legalábbis megvadult rajongók „karmai” közül kellett volna megszabadítania őt. Apropó, rajongók. Igazán meglepett, hogy a hotel körül egyet sem láttam – vagy ennyire titokban tartják, hogy ki hol száll meg, vagy az ausztrálokat tökéletesen hidegen hagyják a Forma-1-es pilóták – gondoltam. A második lehetőséget rögtön elvetettem magamban, hiszen olyan nem létezik, hogy valakit egy Forma-1-es pilóta hidegen hagy… Egyszerűen nincs. De nem volt időm továbbra is ezen agyalni, ugyanis bekövetkezett a történelmi pillanat: végre-valahára eszembe jutott egy mondat.

- És mitől is voltam ennyire gyanús? 

- Maga megtámadott engem azzal a… - mutogatott hevesen a kávéspoharam felé, mire én elmosolyodtam.

- A Latte Macchiatommal? Igen, köztudottan tömegpusztító fegyver. – Hallottam, ahogyan Nico ismét felnevet… ezek szerint hozzá kell szoknom ahhoz, hogy az elkövetkező hónapokban Forma-1-es pilóták fognak nevetni a vicceimen? Mert egyelőre nehezen megy anélkül, hogy közben az ájulás kerülgessen.

- Igen, ezt már én is hallottam – bólogatott hevesen Nico, aztán egy kissé cinkos pillantással összenéztünk (igen, mostmár olyan élményem is volt az életben, hogy cinkosan összenéztem egy Forma-1-es pilótával, és ezt is elég nehéz feldolgoznom, de próbálom a tejóégnemhiszemel érzelemkitöréseim számát kissé lecsökkenteni, hogy ne szakítsam meg az írásom folyamatosan ilyenekkel, úgyhogy az ehhez fűződő érzelmeimet sem részletezném most tovább), majd elfojtott vigyorgással figyeltük, ahogy Kékdzsekis arca lángvörösbe megy át, aztán zavartan össze-vissza habog valamilyen félig orosz félig angol kevert nyelven. Elveszítette a csatát, ez már nyilvánvaló volt

- Oké… rendben, akkor… bekísérem Önt a hotelbe – magyarázott idegesen Niconak, aki közben lezárta a Mercedest. – Az autóját pedig az egyik kollégám leviszi a mélygarázsba, ha Önnek nincsen rá szüksége. – Mintegy végszóra a „kollégája” megjelent a szállodaajtóban, köszöntötte Nicot, majd elkérte tőle a kulcsot. Megjelent egy újabb személy is – valószínűleg valami Mercedeses figura lehetett, fekete zakóban és fémszínű aktatáskával -, aki közölte a pilótával, hogy hamarosan megérkeznek a riporterek, úgyhogy gyorsan fel kellene mennie a szobába kipakolni és elkészülni. Rosberg hevesen bólogatott, kezébe vette a fekete sporttáskát, és a telefonját nyomogatva, folyamatosan fel-felpillantgatva hallgatta a férfit.

 Éreztem, hogy véget ért a szerepem a „reflektorfényben”, ez a kissé szürreális eseménysor, így gondoltam, épp ideje, hogy észrevétlenül, továbbra is dübörgő szívvel, de lelépjek a színről. Sétálgatni azonban már eszem ágában sem volt, és nem csak azért, mert a térképem teljesen átázott a Latte Macchiatotól, és így tökéletesen értelmezhetetlenné vált rajta minden, hanem sokkal inkább azért, mert a dolgok után egyszerűen le akartam ülni és átgondolni mindent nyugodtan – a nyüzsgő város közepén ez nehéz lett volna. Így újra a hotel felé vettem az irányt…

és mint egy B-kategóriás film legkiszámíthatóbb jelenetében, ugyanabban a pillanatban Nico és a zakós csávó (a névtáblája szerint Lorenzo) is elindult a szálloda felé.

- Tessék, hölgyem – engedett előre Lorenzo, Nico pedig mögüle nevetve megjegyezte:

- Azt hiszem, nekem is jól esne egy kávé. A Starbucks a kedvencem.

Hátrafordultam, és egy kedves mosoly kíséretében ennyit mondtam:

- Nekem is. – Aztán, mielőtt az idegesség teljesen ledöntött volna a lábamról, gyorsan a lépcsőház felé vettem az irányt, a többiek úgyis mind a liftet használják –alapon. Csendes volt a hatalmas, üvegezett épületrész, a krémszínű szőnyeggel bevont lépcsőfokokon felfelé lépkedve pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, inkább fel sem megyek a szobámba – az elmélkedéshez pontosan megfelelő volt a már említett krémszínű szőnyeggel bevont lépcsőfokok egyike is. A második emeleti lépcsőfordulóban sóhajtva leroskadtam. És agyalni kezdtem.

Szóval. Az előbb egy szerencsétlen baleset következtében eláztattam Latte Macchiatoval a szálloda egyik biztonsági őrét, aki ezt az egészet személyes támadásnak vette, sőt mi több, valamiféle merénylőnek gondolt, aki meg akarja támadni a vendégüket… a vendégüket, aki nem más, mint Nico Rosberg. A pilótát ez az egész helyzet – és az én beszólásaim – rendkívül jól szórakoztatták, és igen, őszintén mosolygott rám. És azt hiszem, akkor sem esem túlzásokba, ha azt állítom, megnézett engem, mint egy… talán csinos lányt.

Mondták már, hogy az vagyok, de igazából sohasem hittem el, senkinek. A fiúkkal – és férfiakkal – sohasem volt szerencsém. Mindig is az idióta romantikus filmek főszereplőinek mintapéldája voltam, a szerencsétlen lány, aki beleszeretett az iskola leghelyesebb és legmenőbb fiúiba. Persze a romantikus vígjátékokban az ilyen dolgok mindig jóra fordultak, a menő srác észrevette a jelentéktelen (Forma-1 mániás) lányt, természetesen beleszeretett, aztán happy end. Az én életem egyáltalán nem hasonlított a mozivásznon történő eseményekhez – a fiúk lekoptattak, és a péntek esti randik helyett maradt a Backstreet Boys-ra sírás a szobámban (tudom, a Backstreet Boysot inkább le kéne tagadnom, mint hangoztatnom). Persze azért jártam néhány fiúval, de soha, egyikükkel sem éreztem azt az őszinte, filmekbe illő, romantikus, vad, szenvedélyes, franc tudja milyen szerelmet. Csak soha nem a megfelelő emberekbe lettem szerelmes. Gimnáziumban három éven keresztül bele voltam zúgva az egyik évfolyamtársamba: Gábornak hívták, és tényleg tipikusan az az álompasi volt, akiért a fél iskola odavan. Haverok voltunk. Legalábbis az ő részéről haverok, az enyémről sokkal több. Rengeteg lánnyal járt, sokkal nagyon csúnyán el is bánt, de ez sem változtatott a megítélésemen vele kapcsolatban. Tizenegyedik évvégén bevallottam neki, hogy mit érzek iránta, ő pedig a szemembe röhögött. Nem értette, hogy juthatott egyáltalán ilyen az eszembe, hogyan gondolhattam, hogy bármit is akar tőlem, ő, a nagy Gábor. Ott valami rettenetesen összetört bennem. Tudom, csak egy voltam a lányok közül, akit dobtak, megaláztak, de rettenetesen fájt. Egyetlen esemény meghatározó lehet akár egy egész életre is, ez is valami ilyesmi volt. Persze sohasem voltam az a típus, aki csak ül, és a múlton kesereg egy életen át, mégis ez az élmény valahogy mindig ott maradt a tudatomban, akárhányszor próbáltam nyitni valaki felé. Nagyon nagy szám van, de ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül az önbizalmam is olyan hatalmas. Sőt. 

De tulajdonképpen hol is tartottam eredetileg? Szóval az a mosoly. Aha, igen. A tény, hogy egy Forma-1-es pilóta rámmosolyog  és beszélget velem a Legmerészebb álmaim című könyvsorozat első kötetében szerepel, az biztos. Mégis, most hogy megtörtént az egész teljességgel hihetetlen. Másnak lehet, hogy egy teljesen hétköznapi és átlagos dolog, de az én szívem még mindig dübörög…

Gondolataimból a telefonom csengése „ébresztett fel”. Oh, this has gotta be a good life, a good good life. Valahogy illett is a helyzetemre ez a dal. Beletúrtam a táskámba, és kivettem a telefonomat. Martin volt az.

- Jóóó reggeeelt! – szólt bele vidám hangon. – Legalábbis remélem, hogy már felébredtél. 

- Fél tízkor keltem – közöltem vele.

- Ó, akkor már gondolom friss vagy és üde.

- De te is. Csak az okát nem értem. Fél nyolckor kelni…?

- A szorgos Lotus szerelők korán kelnek. De most komolyan. Muszáj volt bejönnöm. Kemény munkahely, de tudod, megéri – nevetett. – És mi jót csinálsz most?

- A lépcsőházban üldögélek.

Martin egy kissé meglepődött. Bár, velem kapcsolatban szerintem már semmin sem kellene.

- És miért? – kérdezte.

- Mert találkoztam Nico Rosberggel.

- Ööö… - Szinte láttam magam előtt, ahogyan Martin zavarodottan megrázza a fejét. – Biztos velem van a gond, de valahogy nem értem az összefüggést a két dolog között. 

Hát igen. Lehet az öcsém Martin, és ismerhet bárkinél jobban, de akkor is csak egy férfi marad.

- Valahova le kellett ülnöm, gondolkozni.

- Szóval olyan „gondolkoznivaló” dolgok történtek? – kíváncsiskodott tovább. – Akkor lesz mit mesélned. Mondjuk tíz perc múlva. Igazából azért hívtalak, hogy megmondjam, most megyek érted, mert csak most tudtam elszabadulni egy kicsit a Paddockból. Iszonyatosan sok meló van, és kettőtől FIA ellenőrzés, azon meg muszáj ott lennem. Szóval pakolj össze, amit akarsz… egyébként hol talállak meg a lépcsőházban vagy a szobában? – fűzte hozzá gúnyosan.

Tíz perc múlva. Újra. A pályán. Hozzá kell még szoknom ehhez a tempóhoz.  

- A szobában – sóhajtottam egyet, aztán feltápászkodtam a lépcsőről. Martin elköszönt, aztán kinyomta a telefont.

Én pedig érezem, hogy folytatódik a Good life.

Megjegyzés így a fejezet végére: Szóval csak annyi, hogy nagyon nagyon remélem, hogy a hétvégén Nico nyeri meg a bajnokságot, mert szerintem ezt ő érdemli meg, akkor is, ha sokan más véleményen vannak, hajrá Nico! :) Egyébként már nagyon régóta szurkolok neki, még a csodálatos Nakajima csapattársaként fedeztem fel, amikor pocsék autóval szerezte a jó helyezéseket, és mindig is nagyon szimpatikus volt, ezért is kezdtem el róla írni a fanficet, 2011-ben.