Bevezetés

Sziasztok!

Ma már fel is töltöm a bevezető részt, meg valószínűleg az első fejezetet is majd később. Kíváncsi vagyok nagyon a véleményetekre, mindig örülök egy sornak is akár, vagy annyinak hogy szia elolvastalak. :D Ha van időtök/kedvetek írjatok is hozzá kommentet. 

Ööö nagyjából ennyit szerettem volna írni, ilyen fejezetek előtti kis hozzáfűzött szövegekben soha nem voltam túl jó, legtöbbször ez annyiban fullad ki, hogy "sziasztok hmmmhmhh hoztam új részt! izé sziasztok". 

Szóval jó olvasást! :D 

Dorillilien

Ui.: Ja, és a zene! Na, az sose maradhat el, és soha nem kapcsolódik semmilyen összefüggésében se a fejezethez, de nem bírom ki, hogy ne linkeljek valamit hozzá :D Ez épp One Republic, amit nagyon szeretek, szóval valószínűleg még fel fog bukkanni, de előreláthatóan lesz még itt The Doors, Parov Stelar, Marina and the Diamonds, magyar alter, esetenként Velvet Underground, vagy épp amit szeretek. :D

Na, mostmár tényleg jöjjön a rész!

Tíz éves voltam, amikor életemben először megnéztem egy Forma-1-es futamot. Na, nem mintha életem első évtizedét valamiféle burokban töltöttem volna, mindenféle külső, gyermeki lelkemet bármilyen módon felkavaró ingertől elzárva. Természetesen tudtam mi az a Forma-1, tisztában voltam vele, hogy az autók a pályán nem céltalanul körözgetnek, hanem egymással versenyeznek, sőt egy kvízműsorból még arról is tudomást szereztem, hogy abban az évben születtem, amikor megrendezték az első Magyar Nagydíjat. Ismertem én a száguldó cirkusz lényegét, de a leginkább Barbie babákra, majd később nyálas fiúbandákra korlátozódott agyamban valahogyan nem csillant föl a kíváncsiság a világ – későbbi tapasztalataim szerint – legjobb sportja iránt. Igazából azt sem értettem, mire ez a fene nagy felhajtás pár színes autó, őrült tempóban hajtó pilóta és egy indokolatlanul össze-vissza kanyargó pálya körül. Olyan, mint egy bármilyen másmilyen autóverseny, miért lenne „bolondabb” és „cirkusziasabb” mint mondjuk azok az illegális gyorsulási versenyek a szemétlerakó mögött, innen két utcányira, amiktől éjszaka nem tudtam elaludni? 

Egyébként nem voltak olyan személyek sem, akik felkeltették volna az érdeklődésemet a Forma-1 iránt: apámat a focin kívül soha semmilyen más sport nem érdekelte, anyám pedig mindig tipikusan az a nőcis nő volt, akit mindösszesen három téma izgatott: a divat, a sminkek és a főzés. Az öcsémet pedig én fertőztem meg, de ez már egy öt évvel későbbi történet…

Egyszóval a Forma-1, mint sport, mint hétvégi időtöltés, mint egy tényező az életemben tízéves koromban jelent meg. A visszaemlékezés szempontjából művészibb lenne azt írni, hogy az egész egy vidám, napsütéses délutánon kezdődött, amit a kedvenc unokatesóméknál töltöttem, természetesen önálló akaratomból és saját kedvtelésemből, de ez igen nagy hazugság lenne. Igazából esett az eső, az unokatesómat meg ki nem állhattam, és csak anya rángatott el hozzájuk, mert valami dolga volt és nem akart engem egyedül hagyni. Ráadásul a nagynéném sem volt otthon, úgyhogy tökéletesen az – tőlem hat évvel idősebb – unokatesómnak voltam kiszolgáltatva. Persze neki volt jobb dolga is, minthogy vasárnap délután engem pesztráljon, így beültetett maga mellé a szobába, majd rám parancsolt, hogy maradjak csöndben, ne mászkáljak és hagyjam őt tévét nézni. Először féltem attól, hogy valami ijesztő filmet akar nézni – és velem nézetni – és persze dühöngtem magamban, amiért nem maradhattam otthon, és anya megint az idióta unokatesómra bízott rá. Bekapcsolta a tévét, én pedig sértődötten, karba tett kézzel ültem, és tüntetőleg még a fejemet is elfordítottam, annak ellenére, hogy már megbizonyosodtam róla, hogy az unokatesóm nem félelmetes filmet akar nézni, hanem csak valami „hülye sportot”. Nem igazán hatotta meg a gyerekes színjátékom, nyugodtan nézte tovább a versenyt, és igazság szerint tíz percnél tovább engem sem kötött le az üres fal bámulása, így feladtam a „nem nézek rá a tévére, mert most hú de nagyon meg vagyok sértődve” elveimet és a tekintetemet a képernyőre emeltem. A kamera éppen egy totálisan összetört autóra fókuszált, amelyből hatalmas füst szállt fel, a benne ülő pilóta pedig idegesen hadonászott a pályamunkásoknak, valószínűleg, valamilyen „hozzatok már egy rohadt poroltót” kiabálás kíséretében. Pár egyenruhás ember beszaladt érte a pályára, és míg az egyikük segített neki kikászálódni a romos kocsiból, addig a többiek az időközben már nem csak füstölgő, hanem lángoló autót próbálták eloltani. És annak ellenére, hogy a tízéves énem rettentően félős volt (na, jó, még a huszonöt éves is az…), valahogy ez a talán kissé ijesztő kép egy pillanatig sem rémített meg. Sőt. Úgy felkeltette az érdeklődésemet, mint addig még semmi más, semmilyen ruha, fiúbanda vagy akár fiú az iskolából. Hirtelen kíváncsi lettem mindenre. Vajon mi lehet az a cél, mi lehet ebben a sportban, ami miatt az emberek képesek még az életüket is kockára tenni? Mi ami igazán vezérli őket? Mi az igaz céljuk, ami jóval a busás fizetésen felül van, egy életérzés, az adrenalin ami nélkül nem bírnak létezni? Választ akartam minderre találni. Ezért megnéztem a versenyt. Aztán a következőt. És a következőt. Kérdéseimre csak olyan választ kaptam, ami nem felel semmire és valahogy azok számára mégis érthető, akik a sport szerelmesei: ez a Forma-1 megfékezhetetlen és érthetetlen vonzása. Ettől a pillanattól kezdve, az első pillanattól, amikor igazán szembetaláltam magam a Forma-1-el, már az életemmé vált. 

Nem sokkal később viszont már azt is éreztem, hogy számomra ez nem elég. Nem elég, ha ez a sport az én életem: én akartam a Forma-1 része lenni. Bele akartam kerülni a száguldó cirkusz őrült vérkeringésébe - de nem a pálya szélén álló kiegészítő elemeként, hanem mint annak szerves része. És nőként mi is lehetne a legnagyobb cél ebben a sportban, mint az, hogy megszerezzem egy pilóta szívét…?