3. fejezet /2

Sziasztok!

Tudom, hogy sokáig nem jelentkeztem, sajnálom, de most meghoztam az új részt. Nem valami hosszú, igazából inkább csak a szereplőket ismerhetitek meg (talán hamarosan a Forma-1-eseket is...?), akikkel még nagyon sokszor fogtok találkozni a következő részekben. Köszönöm továbbra is a kommenteket, nagyon jól esnek, és a két új feliratkozónak is nagyon örültem :) Várom továbbra is a véleményeteket (mindig szívesen várom).

Jó olvasást! :)

Dorililien

Jules, te pedig harcolj harcolj harcolj!!!

#ForzaJules

Elliot a raktárba hívta össze az összes szerelőt, dolgozót és kísérőt (vagyis engem… persze másokkal is jöttek hozzátartozók, rajtam kívül egyik sem volt olyan elvetemült, hogy még szerdán is itt legyen), hogy a hétvége előtt még egy nagy, közös megbeszélést tudjanak tartani, ahol ismertette mindenkinek a legfontosabb feladatát, a csütörtöki terveket, az FIA ellenőrzés időpontját, meg még százezernyi olyan dolgot, amit nem teljesen értettem, vagy amire nem tudtam figyelni. Inkább az arcokat néztem, a rengeteg ismeretlen arcot, akik székeken ücsörögve, vagy csak lazán a falnak támaszkodva hallgatták a főnökük minden szavát. Egyesek jegyzeteltek is, füzetbe vagy a gépükön, mások lehunyt szemmel koncentráltak Elliot minden szavára, és próbálták az agyukba belevésni azokat (vagy csak aludtak… valamelyik a kettő közül). Eszembe jutottak az én munkahelyi megbeszéléseim, és el kellett mosolyodnom. A főnök minden héten tartott legalább egyszer délután egy „ki hogy halad a cikkével?” – típusú átbeszélést és munkakiosztást, ami természetesen fontos volt minden munkatárs számára: presztízsértékű volt az, ki milyen cikket kap, ki kap több oldalt, ki kapja a legizgalmasabb és legolvasottabb témákat. Sokszor egy témát többen is szerettek volna elvállalni, ilyenkor mindegyik „pályázónak” el kellett készíteni a cikkének a vázlatát, amelyeket a főnök ezeken a megbeszéléseken bírált el. Mindenki számára kihívást jelentettek ezek az egymással való versengések. Számomra viszont az egyetlen kihívás az volt, hogy minden héten kitaláljak valami indokot, amivel ellóghatok a megbeszélésekről. „Egyáltalán minek kellek én oda?” - ezzel csitítgattam a néha rámtörő lelkiismeret-furdalásomat. És, tényleg, minek? A főnök úgyis mindig elküldte nekem e-mailben a munkát (leginkább a „maradékokat”, amik annyira unalmasak és fölöslegesek, hogy senki más nem volt hajlandó elvállalni), különösebben meg nem érdekelte, ott vagyok-e a megbeszéléseken vagy sem, amíg rendesen végzem a munkámat.

Itt azért merőben más volt a helyzet. Bár azt hiszem, egy kicsit nagyobb dolgok múlnak azon, ha a Forma-1-es szerelők nem figyelnek, mintha én nem megyek el egy megbeszélésre. Itt egy időmérő, futam eredménye is múlhat azon, ha valaki nem figyel, nem koncentrál, rosszabb esetben a pilóta élete is veszélybe kerülhet, mondjuk egy rosszul rögzített kerék vagy helytelenül beállított motorműködés miatt. Nálunk meg maximum kevesebben veszik meg az újságot. Nem nagy cucc. 

Elliot negyvenöt perc munkaterv-ismertetés után hirtelen témát váltott. 

- Mint már valószínűleg tudjátok, a téli tesztek óta érkezett a csapathoz két új ember – kezdte mosolyogva. - Lena Wikström Németországból és Jason Greenfield Angliából. Álljatok fel, légy szíves – mutatott a két újoncra. Lena határozott volt és kedvesen mosolygott, Jason pedig – egy körülbelül velem egyidős, egyébként egész helyes srác – zavartan nézett körbe. – És szeretnék még valakit bemutatni – folytatta aztán Elliot -, aki a szezon során kísérni fog bennünket és hatalmas Forma-1 rajongó – és egyenesen rám mutatott, melynek nyomán a raktárban lévő összes szempár rám szegeződött. Zavaromban azt sem tudtam hova nézzek, mit csináljak, és csak abban reménykedtem, hogy a lámpa gyér fényében a többiek nem veszik észre, hogy az arcom égővörös színbe váltott át. Kicsit furcsa volt persze az is, hogy egy olyan ember mutatott be a többieknek, akinek még én magam se mutatkoztam be, sőt, egy szót sem váltottam vele…

- Ő Ábel Réka, Ábel Martin nővére. Réka, légy szíves te is állj fel!

Hah, felállni, hát persze. Próbáltam olyan határozott és nyugodt lenni, mint Lena, és szimpatikus első benyomást tenni mindenkinek, de a bemutatkozásom sokkal inkább Jasonéra hasonlított: lehajtottam a fejem, a kezemet zavartan tördeltem, miközben majdnem felborítottam a széket. De felállni sikerült.

- Ti mostmár a mi kis csapatunk részévé váltatok. Tudjátok… nem mi vagyunk a legprofibbak, a leggazdagabbak, a világbajnokok, de szeretjük a csapatot, és együttes erővel, egymást támogatva próbálunk mindent megtenni azért, hogy a Lotus fejlődjön, és évről-évre feljebb verekedje magát a mezőnyben. Olyanok leszünk, mint a második családotok, majd meglátjátok – fűzte hozzá egy szentimentális mosoly kíséretében. Jó volt látni, milyen szeretettel beszél a csapatról: a Lotus tényleg nem a legjobb csapat, nincs hatalmas rajongótábora, Elliot számára azonban mégis a legfontosabb.

- Nyilvánvalóan nem ez alatt az egy délután, vagy este alatt fogjátok megismerni az új csapattagokat, de azért szerintem tegyünk annyit a dolog érdekében, hogy mutatkozzunk be nekik egyesével. Nekem viszont most mennem kell Tony Fernandes úrral beszélni. Sziasztok! – mondta, aztán sietősen elhagyta a raktárt. Tony Fernandes úr valószínűleg nem az a fajta, aki tűri a késést. És valószínűleg annak is megvan az oka, hogy Elliot még a háta mögött is „úr”-nak szólítja.

A szerelők mind felálltak, mi pedig Lenával és Jasonnel körbementünk bemutatkozni. Harmincakárhány ember, harmincakárhány kézfogás és harmincakárhány név: valószínűleg ha valaki utána visszakérdezte volna őket, körülbelül ötöt sikerült volna felsorolnom. Azokat is csak azért, mert borzasztó hülyén hangzottak.

A bemutatkozás végére pont Martin közelébe kerültem. Az utolsó srác, akivel „megismerkedtem” mellette ült. Martinnál akkor pont Lena járt, így tisztán hallhattam a párbeszédüket:

- Helló. Lena Wikström, a takarítószemélyzet tagja – nyújtott kezet Lena. Persze Martin sem hagyta magát, „nyájasan” mosolyogva kezet fogott a lánnyal, és így mutatkozott be:

- Ábel Martin, de szólíts csak nyugodtan Matthewnak. 

Pár pillanatig még álltak így, egymás szemébe nézve. A pillantásuk határozott volt és „akkor is megmutatom, hogy én vagyok a jobb” érzelmeket tükrözött. Mint két hadvezér a háború előtt – gondoltam magamban. És a vajon senkinek sem jutott az eszébe, hogy oké, hülyék voltunk mind a ketten, akkor most egy-egy és akár kezdhetnénk is tiszta lappal mindent? Á, soha. Béketárgyalások nincsenek, a háború eldőlt. És egész szezonra szólónak ígérkezik.

Valaki megbökte a hátamat. Jason állt mögöttem és kedvesen kezet nyújtott:

- Csakhogy az újoncok is ismerkedjenek. Jason Greenfield – mosolygott. A háta mögött még láttam, ahogyan Lena egy határozott, sőt kissé durva mozdulattal elengedi, és arrébb tolja Martin kezét, az öcsém pedig még utána szól valamit – valószínűleg valami nagyon szép és kedves dolgot. 

- Á, szia – mosolyogtam vissza rá. – Ábel Réka.

- Akkor, ő az öcséd, Martin – mutatott felé.

Bólintottam.

- Ábel Martin – nyújtotta felé a kezét az öcsém is. – Te valahonnan olyan ismerős vagy nekem – jegyezte meg. – Milyen szériában dolgoztál ezelőtt?

- WSR – jött a válasz. – A Fortec Motorsportsnál. Te várj… - gondolkozott el Jason. – Trevornak dolgoztál, a Carlin csapatban!

- Igen. Tudtam én, hogy valahonnan nagyon ismerős vagy – vigyorgott Martin. – Én is tavaly jöttem el. Hogyhogy nem voltál a téli teszteken?

- Akkor még nem volt biztos a helyem itt. Két hete szóltak, hogy jöhetek, meg Lenának is. Ő is a Fortecnél dolgozott, rá nem emlékszel?

- Nem – rázta meg a fejét Martin. – De jobb is.

Jason nem igazán értette a dolgot, mindenesetre nem forszírozta tovább. A szabadedzés-beállításokról kezdtek el beszélni, meg a csütörtöki kerékcserékről, én pedig figyelmesen hallgattam őket. Hamarosan aztán újabb arcok érkeztek: egy nagyon magas, fekete hajú srác és a szintén nagyon magas, hosszú, barna hajú… kísérője. Akkor azt hittem, a barátnője, később kiderült, hogy a húga. Nem láttam a megbeszélésen egyiküket sem.

- Á, Martin – szólalt meg a férfi és kezet fogott az öcsémmel. – Késett a gépünk és csak most érkeztünk meg. – Aztán rám tévedt a tekintete. – Be sem mutatsz a csinos barátnődnek?

Először szerelő, majd PR-os, most meg Martin barátnője. Holnap ki leszek, Bernie Ecclestone? 

- Ó, dehogynem, persze – színészkedett Martin, miközben cinkosan összemosolyogtunk. – Réka, ő itt Simon Black, szintén a csapat tagja és az ő húga, Rebecca Black, PR asszisztens. Simon, Rebecca, ő itt Réka, az én csinos… nővérem. 

Nem sajnáltam ezt a kis félreértést, és Martin humoros válaszát sem, mert így legalább mindenki azt hitte, azon nevetek, és senkinek sem tűnt fel, hogy igazából Simon húgának a neve idézte elő a bennem feltörő fuldokló nevetést.

Pontosan addig sikerült palástolnom a dolgot, amíg kezet nem kellett fognom a csajjal.

- Szóval… ömm… Rebecca Black – nyögtem ki, de hiába harapdáltam az ínyemet, nem sikerült elfojtanom a röhögésemet.

Szerencsére a lány nem sértődött meg, csak nevetve megjegyezte:

- Látom, nálatok is nagyon népszerű a Friday.

- Hát igen. Így is mondhatjuk. – Simonhoz fordultam és neki is bemutatkoztam.

- Á, Réka – somolygott. – A csinos nővéred – mondta ezt már Martinnak. - Ő is itt dolgozik?

- Nem. A csinos nővérem csak kísér.

Kicsit kezdtem már kellemetlenül érezni magam ettől a „csinos nővér” dologtól. Persze azért a hiúságomat legyezgette, és még mindig jobb volt, mintha a nevemhez nőtt jelző a „rusnya” vagy „undorító” lett volna.

Hát igen.

- Ó, akkor ekkora Forma-1-rajongó vagy! – bólogatott Simon. Az erőltetett stílusa már kezdett egy kissé idegesíteni (meg persze az is, hogy nem volt képes levenni rólam a szemét). Látszott rajta, hogy tipikusan az a pasi, aki totálisan el van szállva magától, és azt gondolja, minden csaj belé szerelmes, csak azért, mert gazdag és elfogadhatóan néz ki. Mindig is utáltam az ilyen embereket, és valahányszor bepróbálkoztak nálam, első úton lekoptattam őket. Egy férfi ne szeresse saját magát jobban nálam, és ne gondolja azt, hogy annyira hihetetlenül és zseniálisan ellenállhatatlan, hogy egy-két szép szó után mindenki a karjaiba omlik. Nevetséges, komolyan.

Nem is méltattam válasszal. 

- Meddig maradtok? – intézte mindenki felé a kérdését Jason.

- Nekünk tizenegyig mindenképp kéne – húzta el a száját Rebecca. 

- Mi igazából most akartunk indulni – mondta Martin. – Elengedett a főnök hamarabb kivételesen, csak mert egész nap utaztunk. Tudjátok, pihenési idő. Ilyen is ritkán van!

- Ó, akkor bulizni sem jöttök ma este?

Felcsillant a szemem.

- Nem igazán. Legalábbis én biztos nem. Réka, te nyugodtan menj, ha van kedved.

Kedvem? Ennél hülyébb kérdést fel lehet tenni? Egy buli rengeteg jófej emberrel a melbourne-i éjszakában? A lelkesedésemmel semmi probléma nem volt. Azzal viszont sokkal inkább, hogy a fáradtságtól szédelegtem és még összefüggő mondatokban is nehezemre esett beszélni. Hezitáltam.

- Na, gyere már! Nagyon jó lesz! – hívott Jason, miközben Rebecca és Simon is bólogattak. 

- Még nem tudom – nyögtem ki végül.

- Rendben. Az Ocean Blue-ban leszünk. A hotel utcájában van, meg fogod találni – mosolygott.

Szép lassan el kellett köszönnünk mindenkitől, mert Martin már nagyon menni akart. Én kevésbé. Aki egyszer eljut a Paddockba, szerintem nehezen tud elszakadni tőle. Persze tudom, másnap is megyünk, sőt azután és azután is, mégis fájt, hogy ott kellett hagynom.

Hazafelé úton egyikünk sem beszélt túl sokat. Martin erősen koncentrált, hogy el ne aludjon (pedig felajánlottam, hogy vezetek én, de nem hagyta), én pedig az aznapi eseményeket dolgoztam fel. Csak akkorra tudatosult bennem igazán, hogy egy hatalmas álmom vált valóra. Egy olyan álmom, ami, ha nincs az öcsém, máig álom maradt volna. Sőt, valószínűleg örökre. Próbáltam a hálámat valahogyan közölni Martinnal, amolyan testvéri, fél-szóból-is-megértjük-egymást módon, így mosolyogva felé fordultam és bólintottam egy aprót. Válaszképp kaptam egy kómás „van valami bajod?” kérdést. Szóval ő is hálás.

Kilenc óra körül kanyarodtunk be a hotel parkolójába. A szobánkba felérve az első dolgom volt egy jó forró zuhanyt venni és hajat mosni. Fél tízre kész voltam, és szinte erőtlenül zuhantam bele az aranyszegélyes piros fotelbe. A szívem az Ocean Blue-ba húzott, a melbourne-i éjszakába, és azt mondta: Itt vagyok ebben a gyönyörű nagyvárosban, ami csak arra vár, hogy felfedezzem. Ráadásul mindezt rengeteg, jófej emberrel tehetném meg, akik magukkal hívtak szórakozni. Hát van itt kérdés? A testem és az agyam viszont olyan kimerültek voltak, hogy már nem mondtak semmit.

A szemeim lecsukódtak és elaludtam.