4. fejezet

Sziasztok!

Tudom, tudom. Nagggyon sokáig nem hoztam semmit, sajnálom, bár eléggé úgy tűnik, hogy nem sokan sírták tele a kispárnájukat emiatt. :( Viszont most itt vagyok és pótolok, méghozzá duplarésszel. Mármint nem a mai a dupla, hanem ez annyit jelent, hogy még a héten hozok egy másik részt. :)) 

Ez a rész egy "ráhangolódás" a következőre, amiben már beindulnak kissé az események, de ezt a kettőt direkt nem raktam be egyben :D Annyit elárulhatok, hogy ebben a részben már feltűnik a kedvenc szereplőm... A KÁVÉ! <3 <3 Amúgy annyira már nem szeretem a Starbuckst, de benne hagytam, mert eredetileg ezt írtam a történetbe és nem akartam rajta változtatni. Mostmár Café Frei párti vagyok, és nem szoktam egyébként se szívószállal inni a kávét, meg a tetejét se veszem le a papírpohárnak, mert tuti leforráznám a kezemet. És egyébként egy cukorral iszom a kávét és sok tejjel, csak hogy teljes részleteiben kifejtsem kávéivási szokásaimat, ami gondolom mindenkit érdekelt, és egyébként abszolút a tárgyhoz kapcsolódott. :D 

Nos hát akkor, itt a rész! Kommenteket nagyon szívesen várok, és köszönöm szépen az eddigieket! :) 

Jó olvasást! :)

Dorililien

Tizenkettő, kifordított nyakkal való alvással töltött óra után reggel fél tízkor ébredtem. A kék sötétítőfüggöny melletti keskeny sávon besütő napfény erőszakosan próbálta felfeszegetni a szemhéjamat, bármilyen erősen is akartam neki ellent állni. Édes álmomból éppen csak felébredvén igen el kellett gondolkoznom azon, vajon hol is vagyok: az elém táruló képet az agyam ugyan fel tudta dolgozni, de képtelen voltam a kék függöny és a felhőkarcolók képét bármiféle földrajzi koordinátához hozzákapcsolni. Csak az a gondolat járt a fejemben, hogy Nekem nincs is kék sötétítőfüggönyöm. Fél perc erőteljes gondolkodás után aztán sikerült arra rájönnöm, hogy én nem otthon vagyok, de mégcsak nem is Európában (azért a Föld bolygót eltaláltam, az is valami). Hanem Ausztráliában, mint kontinens, és mint ország. Aztán fokozatosan eszembe jutott a többi információ is: Victoria állam. Melbourne. Whiteman Street 8. Crown Promenade Hotel. Második emelet, 419-es szoba. És mindezekkel egyidőben persze az ok is derengeni kezdett, amiért nem otthon ébredtem a kék sötétítőfüggöny-mentes szobámban, hanem egy luxusszállodában.

Elöntött az izgalom: itt vagyok Melbourne-ben, az Ausztrál Nagydíjon és az öcsém jóvoltából bármikor kimehetek a pályára, hogy újra találkozzak azokkal a jófej emberekkel, akiket tegnap megismertem. Csütörtök van, ami nem csak azt jelenti, hogy a Forma-1-es pilóták érkezésének időpontja borzasztó közel került (lehet, hogy már itt is vannak?!), hanem az autogramosztás napját is, amit életemben először nem a tízezres embertömeg közepén nyomorogva fogok eltölteni, hanem a Paddockból fogok élvezni. Nem fecsérelhetem el a drága időmet, amit csodásabbnál csodásabb dolgokkal tölthetnék el, azzal, hogy alszom!

Az agyam ugyan így érzett, a testem viszont nem kapott erőre a lelkesedettségemtől. Igazából, hogy szemléletes legyek, úgy éreztem magam, mint akit jól összevertek, aztán még meg is rugdostak. A lábam teljesen elzsibbadt, a derekam úgy fájt, mint egy reumás öregasszonynak és a nyakamat nem tudtam balra fordítani. Ja, és ehhez még hozzájött az elviselhetetlen fejfájás. Szerintem nem volt túl jó ötlet a fotelben aludni…

Megfordultam, nekitámaszkodtam a karfának, és a háttámla fölé emelve a fejem bámultam körbe a szobában - szerintem kívülről úgy nézhettem ki, mint egy kíváncsi szurikáta. Üres és csendes volt minden, Martin valószínűleg már elment. A francba – jutott eszembe. Akkor ki hoz nekem kávét? 

Hát a 24 órás portaszolgálat!

Minden erőmet összeszedve feltápászkodtam a fotelből, majd fájdalmas és nehéz mozdulatokkal az éjjeliszekrényen fekvő szállodatelefonhoz léptem. Felemeltem, bepötyögtem a telefonszámot. A vonal túlsó végén egy mély férfihang szólalt meg:

- Jó reggelt kívánok, Ön a Crown Promenade Hotel portaszolgálatát hívta. Miben segíthetek? – kérdezte indokolatlanul vidám és friss hangon. Jó reggelt – ó, persze. Számomra abban a pillanatban ez a két szót tökéletesen összegyeztethetetlen volt. 

- Kávé – mormogtam bele a kagylóba álmatagon. – Úgy értem, egy erős kávét szeretnék, két cukorral és tejszínhabbal – szedtem össze magam. Az angol szavak alig jutottak az eszembe, és azt hiszem, az „úgy értem”-et magyarul mondtam. Egyhuzamban 12 órát aludni tényleg veszélyes!

- Rendben. Pár perc és az egyik kollégám felviszi Önnek! Esetleg valamit parancsol még?

- Nem, köszönöm. Viszonthallásra – tettem le a telefont és végigterültem – immár – az ágyon.

Tíz perc múlva a pincér kopogása ébresztett. 

Az előző alkalomnál egy kicsit gyorsabban sikerült felkelnem és összeszednem magam. A hetedik kopogtatásra ki is értem az ajtóhoz, ahol egy fekete egyenruhába öltözött pincér toporgott. 

- A kávéját hoztam – mondta sietősen. Nekem ő ne türelmetlenkedjen! Ő nem tudja milyen fotelben aludni!

- Köszönöm – mosolyogtam rá és az akvárium előtt lévő pulton talált aprót a kezébe nyomtam. Ettől azonnal jobb kedvre derült, mintha már nem is lett volna olyan sietős a dolga, megkérdezte, hogyan tetszik a szálloda, kipróbáltam-e már a szaunát, a szálloda bárját, mert fantasztikusak. Biztosítottam róla, hogy ki fogom próbálni őket, és igen, nagyon jól érzem magam a hotelben. Beszélgetett még velem pár percig, hasonlóan érdekfeszítő témákról, aztán fülig érő szájjal elköszönt. Lehet, hogy mégsem volt annyira apró az az apró? Mostmár mindegy. 

Visszamentem a hotelszobába, és leültem az akvárium melletti bárszékre. Szembetűnt egy kis fehér lap, ami az üveg másik oldalára volt felragasztva. Megkerülve az akváriumot láthattam, hogy Martin üzenete volt az.

Hali!

Fél 8-kor kimegyek a pályára. Az autogramosztás előtt, fél 3 körül jövök haza, utána kiviszlek téged is.

Martin

Az első gondolat, ami az üzenet elolvasása után eszembe jutott, az volt, hogy Miért írta alá? Mégis ki MÁS hagyhatott volna nekem üzenetet a szobában rajta kívül? Ráadásul magyarul…? A másik pedig, hogy hogyan tudott Martin ilyen korán felkelni? Fél nyolc? Tíz óra van, és még mindig úgy érzem magam, mint aki félig alszik. Bár, még nem ittam meg a kávémat. Martin sosem iszik kávét.

Húsz perccel később már egy kicsivel éberebb voltam, és kezdett szűnni a derékfájásom is, meg úgy alapjáraton az „olyan-mintha-kimostak-volna” érzésem is. Azért még bevettem egy fejfájáscsillapítót, és a neszeszeremben találtam valami masszázsolajat (biztos vagyok benne, hogy Anya rakta be, döbbenet, mikre nem gondol) is, és azzal bekentem a nyakam. Így már kezdtem lassan úgy érezni magam, mint egy ember.

Lezuhanyoztam, felöltöztem, aztán visszaültem az akvárium elé. Melbourne-ben vagyok és az a legfőbb szórakozásom, hogy a szállodaszobában a halakat bámulom – futott át az agyamon. Azért ez már erősen megüti a lúzer kategóriát. Gondoltam, kimehetnék sétálni. Az éjjeliszekrényen találtam is egy térképet a környékről, amire persze nem azért volt szükségem, mert feltétlenül Melbourne azon nevezetességeit akartam megnézni, amiket a térképen is feltüntettek, hanem szimplán csak azért, hogy visszataláljak a hotelbe. Bár nálam még ez térképpel együtt is kérdéses volt… Ha valamiről híres vagyok a hangos érzelemkinyilvánításaim mellett akkor az a botrányosan rossz tájékozódási képességem. Ismerős a „még az üres szobában is eltéved” kifejezés? Na, én pontosan ilyen vagyok. Bár, üres szobában még talán nem. De ha már van benne egy bútor…

Felkaptam a kabátomat, a táskámat, és kiléptem a folyosóra. Furcsán csendes volt minden: csak pár ember lézengett a lift előtt és a hallban. Nem erre számítottam. Na, jó, nyilván arra sem, hogy Forma-1-es pilóták tömkelegébe fogok belebotlani a hotelben, de azért… na, jó, igazából erre számítottam. Ha nem is „tömkelegére”, de legalább arra, hogy egyetlenegyet megpillanthatok. De semmi: második nap Melbourne-ben és még egy pilótát sem láttam. Elkeserítő.

Kiléptem a szállodából, elhaladtam a rendkívül szigorú tekintetű (és rendkívül idióta kék dzsekis) biztonsági őrök mellett, de nem jutottam messzebb öt méternél. A hotel oldalában ugyanis szembetaláltam magam életem szerelmével: a Starbucks kávézóval. Oké, tisztában vagyok vele, hogy aznap már ittam egy kávét, és az az egy is elég erős volt, de a Starbucks karamellás Latte Macchiato-jánál a világon nem létezik finomabb dolog. Szabályos bűn lett volna, ha csak úgy elsétálok a kávézó mellett, otthagyva a Latte Macchiato-t, ami csak számomra készül bent, egy duplatejszínhabos gőzölő álom… 

Viszont amilyen rettenetesen finom, legalább annyira hizlal, és annyiba is kerül… Nagy dilemma.

Bemenjek vagy ne?

Nyilvánvaló, hogy az első lehetőséget választottam. Rendben, gyenge jellem vagyok.

A kávézóban rengetegen voltak, de ez sem tántorított el a célomtól. Húsz perc „féktelenül izgalmas” perc a sorban álldogálva, de megéri: a Latte Macchiatoért (duplatejszínhabbal, karamellásan) mindent. A húsz percre végül még rá kellett számolnom azt a plusz tízet is, ameddig a srác szöszmötölt a rendelés leadásával és a pénztárgép-kezeléssel (naná, hogy egy kezdőt fogtam ki, Murphy törvényei kemények), de igen, még így is megérte. Amikor végre a kezembe vehettem a Starbucks jellegzetes fehér-zöld papírpoharát, olyan boldogság öntött el, mint egy hatéves kislányt, amikor új Barbie-babát kap. Levettem a műanyag fedőt a tetejéről (valamiért idegesít, hogyha rajta van), beledugtam a szívószálat és a kijárat felé indultam. Kinyitottam a kávéház hatalmas Starbucks feliratos ajtaját, ráléptem a lépcsőre és aztán… aztán kiderült, hogy az a lépcső nem lépcső volt, hanem egy elhajított Sprite-os üveg. A lábam megcsúszott, elveszítettem az egyensúlyomat, és előre botladozva éppen meg tudtam állni…

Egy rendkívül idióta kék dzsekis férfit majdnem felborítva. A forró Latte Macchiato végigfolyt a kabátján (annak már ígyis-úgyis mindegy volt), és az én kezemen is. Hangosan felszisszentem és őrült módjára rázni kezdem a kezem, majd jobbhíján beletöröltem a kabátomba (igen, már annak is ígyis-úgyis mindegy volt), hogy legalább egy kicsit enyhítsem az égő érzést. Kékdzsekis tajtékzott a dühtől.

- Mégis mit művel maga? – ordított rám, valamiféle orosz akcentussal. Rémülten felpillantottam. Legalább két-három hasonló öltözékű biztonsági őr állt előttem, egy fekete lesötétített ablakú Mercedes körül, és mindannyian naaagyon csúnyán néztek rám.

- Bántani akarja a vendégünket? – folytatta aztán. 

A vendégünket?

A szívem nyolcszor olyan sebesen kezdett el dobogni, mint egyébként szokott. Mégis milyen vendégüket? Te jó ég, az lehetséges… lehetséges, hogy abban az autóban, egy igazi, hús-vér Forma-1-es pilóta ül, és ő az a vendég? Nem… nem lehet. Nyilván csak valami politikus, azokat védik ennyire. Mondjuk, lehet, hogy a chilei miniszterelnök tesz látogatást Melbourne-ben. Vagyis… van egyáltalán Chilének miniszterelnöke?

A lesötétített Mercedes ajtaja, mintegy válaszképp kinyílt, kékdzsekis viszont azonnal odapattant és elállta az éppen kilépni készülő férfi útját. Mégcsak azt sem láthattam, ki az. Pedig nagyon koncentráltam. 

- Maradjon még bent! – kiáltotta. – Maga, azonnal, menjen innen! – mutatott rám.

Tessék? Mi van? Hogy én? Ennek meg mi baja…?

- Mégis mi a francot gondol rólam? – tártam szét a két karom indulatosan. Úgy tűnt, ezen elgondolkozik egy pillanatra. Ott áll előtte egy huszonéves, százhatvanöt centis, barna hajú lány, kezében egy Latte Macchiatot szorongatva… Hát igen, nem vagyok az a tipikus gyilkos merénylő-alkat. A biztonsági őr egy kissé ellépett a kocsitól, én pedig hasonlóan dühösen folytattam. – Csak megbotlottam ebben az üvegben, és nekimentem magának, amiért természetesen elnézést… Miért kell ezt magának ennyire felfújnia? – mondtam szinte már kiabálva. Igen, felhúzott a hülyeségével! Mégis ki az az idióta, aki egy ártalmatlan Starbucks-vendégről azt hiszi, hogy valamiféle őrült, aki „bántani akarja a szálloda vendégét” (de vajon kit?!)? Könyörgöm, csak elveszítettem az egyensúlyomat amiatt a nyomorult Sprite-os üveg miatt! Ennyi volt az egész! És különben is, csak őt löktem meg, nem a „vendéget”! Akkor is, ha kékdzsekis nagyon közel állt az autóhoz… - Egyébként hol képezték magát az összeesküvési hadosztályon? És mégis mit gondolt, hogy esetleg meg akarok gyilkolni valakit karamellás Macchiatommal?

A hév olyannyira elragadott, hogy fel sem tűnt, hogy a Mercedes ajtaja teljesen kinyílt, és – miután kékdzsekis már hagyott szabad utat neki – az utasa kiszállt belőle. Felém fordult, és rámvillantotta széles mosolyát, aztán nevetni kezdett.

Rám.

Ez volt az a pillanat, amikor majdnem elájultam.