6. fejezet /1

Sziasztok!

Örömmel jelenthetem, sikeresen legyőztem az első vizsgámat! Nagy küzdelem volt, de a matek maradt alul benne. (Igen, és jelenleg határozottan úgy is festek mint egy győztes, egy túlméretes Doorsos pólóban, Stühmer szaloncukrot tömve magamba, és a darts-világbajnokságot nézve) Szóval, mikroökonómia, gyere csak, mostmár szembe foglak KACAGNI.

:D Na, jó, befejeztem.

A lényeg igazából az, hogy meghoztam az új részt, ami elég hosszú, egyébként az egész 6. fejezet egyben tizennégy oldal, de megfeleztem nagyjából, és majd úgy teszem fel :) Várom a véleményeteket kommentben vagy a chatben, ha van kedvetek, írjatok :))

És a héten még megpróbálom hozni a Hungaroringes beszámolót is, nem felejtettem el! :D 

Zenének pedig hoztam egy kis karácsonyi, ráhangolódós muzsikát, amit én nagyon szeretek. 

Nos, jelenleg ennyi tőmondat tellett ki tőlem :D Inkább bámulom tovább a darts vb-t, és remélem, hogy lesz sok szááááznyolcvaaaaan!

:D Szép estét!

Jó olvasást! :)

Dorililien

Még csak dél volt, de a pálya körül már szabályos tömegnyomor alakult ki. Hát még mi lesz három órakor! Előre sajnáltam azokat az embereket, akiknek egymás sarkát taposva kell majd - az említett tömegnyomor közepén – a pálya felé araszolni, aztán ugyanezt végigjátszani a boxoknál és a rajtrácsnál. Élnek még bennem az emlékek (hát hogyne élnének…) a hungaroringes boxutcalátogatásokról, a harcaimról az autogramosztó-standnál és a végtelenül pofátlan „helykereséseimről” a célegyenes menti dombon. Bár ez már pénteki kaland.

Mi pedig, akárcsak tegnap, felhajtottunk a VIP-útra, hátunk mögött hagyva a szurkolók színes forgatagát, a Forma-1-es rajongói pólókat, törülközőket, zászlókat, bögréket és még százféle ajándékcikket áruló pultokat, és mintha a régi, „halandó” Forma-1 rajongói énemtől és életemtől is egy kicsit elbúcsúztam volna. Ez az Ausztrál Nagydíj, én pedig a Paddockba tartok. Nincs General Admission jegy, nincs tolakodás a bejáratnál, nincs idegbeteg csata az autogramosztásnál. Nem lesz harc a jobb ülőhelyért a csúszós domboldalon, sem szétázott vagy éppen túlmelegedett szendvics ebéd helyett, és még mosdóba is elmehetek, attól való félelem nélkül, hogy mire visszatérek, már valaki elfoglalta a helyem. Na, nem minthogyha mindezeknek ne lett volna meg a varázsa… de ez azért mégis valami merőben más, valami merőben jobb. Valami továbbra is hihetetlen csoda.

- Na, min agyalsz Rosberg? – fordult felém a volán mögül vigyorogva Martin. Elkövettem azt a hibát, hogy mindenről részletesen beszámoltam, ami délelőtt történt. Először hüledezett a dolgon, aztán röhögött. És azóta Rosbergnek hív.

- Éppenséggel arról, hogy a magassarkúmmal vagy a táskámmal vágjalak-e fejbe.  

- Na, azért nem kell ennyire mellre szívni – nézett rám békítően az öcsém. – Tudod, hogy csak viccelek.

- Á, hát persze – mosolyogtam. - És tudod, hogy én nem.

Erre mindketten elnevettük magunkat.

- Mit csináltatok a pályán délelőtt? – kérdeztem aztán. 

- Befejeztük a Motorhome-ot. Nagyon állatul néz ki, de majd meglátod. Aztán pakoltunk egy csomót, leellenőriztük, hogy minden megvan-e raktáron… hát eltűnt az egyik első keresztstabilizátor, de végül Matthew megtalálta a kamionban, mielőtt Mike rájött volna. Aztán persze építettük a kocsit, meg megjöttek Jarnoék is…

- Mii? Úgy érted Jarno Trulli? Már ő is itt van???

- Igen. Tegnap jöttek Heikkivel tíz felé. De akkor mi már aludtunk. Reggel meg ők is korán bejöttek.

- És… most is kint vannak a pályán a pilóták? – tettem fel izgatottan a kérdést. Csak, hogy mire számítsak, esetleg milyen erős szívgyógyszer kell.

- Jarno visszament a szállodába, Heikki szerintem kint van. Meg láttam Webbert is, a Paddockban szabályszerűen letámadták. Ott volt Sutil is, Massa, és azt hiszem Vettel is, bár benne nem vagyok biztos. 

- Te jó ég.

- Szereted ezt a kifejezést használni mostanában.

- Van is mire. Nem?

- Hát… - nevetett. – Én már a téli teszteken hozzászoktam a pilótákhoz. Mármint ahhoz, hogy állandóan látom őket, meg beszélgetek velük. Kicsit munkatársak is, legalábbis Jarno és Heikki mindenképp. Te is meg fogod szokni.

- Ó. Aha. Mikor? Egyébként nem akarom megszokni. Én így vagyok őrülten boldog – magyaráztam. És persze így is éreztem. Tudom, két hét múlva, de az is lehet, hogy már két nap múlva nem lesz ekkora „nagy dolog”, ha látok egy Forma-1-es pilótát a szállodában, a pályán vagy bárhol. De egyelőre kiélvezem ezt a nevetségesen boldog, izgatott érzést, ami az Ausztráliába érkezésünk óta bennem van. Teljesen pedig sohasem fog elmúlni. Ugyanaz a Forma-1-mániás lány maradok, aki voltam. Csak végre az álmomat meg is élem, és nem csak otthon siránkozom miatta.

Rendben, megpróbálok nem átmenni szentimentálisba.

- Örülök, ha az vagy. De tényleg – válaszolta Martin, és a hangja kivételesen tényleg komoly volt. 

A parkolókhoz értünk, ahol Géza ismét leellenőrzite a VIP passunkat, mi pedig beálltunk, ezúttal a 233-as helyre.

A Paddock ugyanolyan lenyűgöző volt, mint tegnap. Sürgölődő emberek, napsütés, fantasztikus hangulat, benzingőz-illat… és a Lotus Motorhome tetejéről nekünk integető Lena. Bár feltételezem, inkább csak nekem integetett. 

Mosolyogva odakiáltottam neki egy „hello”-t. Martin közben a csomagtartót pakolta, mégcsak fel sem nézett.

- Akkor még tart a harag – jegyeztem meg.

- Harag? Én ugyan nem haragszom. Csak szimplán idegesít a csaj. 

- De hát miért? – értetlenkedtem. – Szerintem nagyon kedves. És jófej. Nem is értem, mi bajotok van egymással. Nem tudnátok mindketten elfelejteni azt a kis hülye kis félreértést? Pontosabban, azt a KÉT kis hülye félreértést…?

- Miért kellene feltétlenül mindenkivel jóban lennem? – húzta fel a szemöldökét Martin.

- Nem mondtam, hogy feltétlenül mindenkivel puszipajtásnak kell lenned. Csak Lena szerintem kedves. És én jóban vagyok vele.

- Engem nem zavar, ha te jóban vagy vele. Érteni nem értelek meg, de felőlem azzal haverkodsz, akivel akarsz.

- Akkor kölcsönös az érzés, mert én sem értelek téged.

Martin bólintott egyet, mintha csak azt üzenné: akkor egálban vagyunk, hagyhatjuk is a dolgot. Összeszedte a cuccait a csomagtartóból (egy újabb adag lefűzött papírtömeg és doboz), aztán elindultunk mindketten a Lotus Motorhome felé. 

- Hát ez lenne az. Bemegyek Elliothoz, meg kell még beszélnünk pár dolgot, közben megmutatom belülről – mondta, én pedig bólintva követtem őt. 

A hatalmas fekete-zöld építmény nem tartozott a leghatalmasabb, legcsillogóbb és legdrágább lakókocsik közé, de kétségkívül jól nézett ki a háromemeletes modern épület csinos éttermeivel, üvegezett oldalfalával és a legtetején lévő szuperterasszal, ahol a fáradt vendégek megpihenhetnek a napozóágyakon és fekete-sárga díványokon. A bejáratnál péksüteménnyel, bonbonnal és jól behűtött szponzorüdítőkkel kínáltak minket (vagyis inkább engem, hiszen Martinról tudták, hogy náluk dolgozik). Elvettem egy ásványvizet és egy sütit, aztán ámuldozva követtem Martint a Motorhome egyik mellékszárnyába, ahol Elliot „irodája” helyezkedett el. Az öcsém bekopogott az üvegezett fehér ajtón, én pedig tanácstalanul álldogáltam mellette. Bemenni nyilván nem mehettem be, ahhoz túlságosan privát volt Elliot „felségterülete”, ahová valószínűleg tényleg csak bennfentesek léphetnek be. Az iroda előtt várakozni – ki tudja meddig – pedig nem igen volt kedvem. 

Pár másodperccel később az ajtó kinyílt, és személyesen Elliot állt előttünk, mögötte pedig Rebecca Black alakja tűnt fel. A lány egy kissé idegesen kapkodta a fejét közöttünk, láthatóan nem volt túlzottan jó kedvében – valószínűleg az nem tetszhetett neki, amit Elliot közölt vele. Vagy szimplán én idegesítettem fel a jelenlétemmel, de talán ennyire elviselhetetlen azért nem vagyok. 

- Á, sziasztok – üdvözölt minket Elliot mosolyogva, és kezet fogott Martinnal. – Gyertek csak beljebb. Réka, legalább megismerkedhetsz egy igazi Motorhome-lakással – nevetett. Ennyit a privát felségterületről gondoltakról. Elliot közvetlenebb, mint gondoltam. 

Vidáman bólintottam, Rebecca pedig továbbra is karbatett kézzel ácsorgott mellettünk, és nagyon úgy tűnt, valami lezáratlan vitája van Elliottal, vagy kíváncsi valamire, amire még nem kapott választ. Mi már beléptünk az irodába, és a főmérnök is követett minket, de Rebecca nem tágított. Elliot végül utánaszólt, csak ennyit:

- Rebecca, az ajánlaton még gondolkozom. Mindenesetre megtisztelő, hogy rám gondoltatok. De tudod, hogy szeretem ezt a csapatot. 

- Tudom – Rebecca szigorú arca gyengéd mosolyba váltott át. Igen, határozottan gyengéd mosolyba, amit nem igazán tudtam mire vélni. Rendben, Elliot nem öreg, elfogadhatóan néz ki, és nagyon kedves férfi, de… valahogy nehezen tudom elképzelni, hogy Rebecca és közte bármi is lenne. Pedig az a mosoly, amit Rebecca küldött felé, nem olyan volt, mint amilyet az eladónak szánsz a boltban, vagy amivel az udvarias férfinak megköszönöd, hogy mondjuk előreengedett a bank ajtajában. Az egész olyan… bizalmas volt. De az is lehet, hogy én értelmeztem mindent félre.

- Sziasztok – intett végül, én pedig köszöntem neki, aztán visszafordultam Elliot irodája felé. Martin egy fotelben foglalt helyet, én pedig a szoba közepén ácsorogva néztem körbe, próbáltam a helyiség minden egyes kis részletét megvizsgálni, és a képét az agyamban elraktározni. Elvégre nem mindennap jár az ember egy igazi Forma-1-es személyiség irodájában! Na, nem mintha ez különbözött volna bármennyiben is egy átlagos irodától, akár az enyém is lehetett volna, annyira személytelen volt az egész (ha nem számítjuk az asztalon heverő, a Lotus szponzorainak logóival ellátott mappákat, könyveket, iratokat, amik azért sejtették, hogy az iroda tulajdonosának köze van a Forma-1-hez). De mégis, a tudat, hogy egy igazi főmérnök dolgozik itt… Á, mindegy. Hagyjuk. Említették már, hogy megszállott vagyok.

Elliot is visszajött a szobába, helyet foglalt az íróasztalánál, aztán pár papírt átadott Martinnak.

Egyre inkább kezd az az érzésem lenni, hogy a Forma-1-es szerelők a papírhordozgatásból élnek meg. Legalábbis a munkájuk szerves részét ez teheti ki, mert bármilyen ügyben látom őket megbeszélést tartani, valami papír mindig előkerül, és úgy adogatják őket át egymásnak, mint egy szekta tagjai a titkos könyveik másolatát.

Az öcsém elvette őket és elkezdte tanulmányozni a rajta lévő adatokat. Majd elkezdtek dumálni róla, feltételezhetően na’viul, vagy valami számomra tökéletesen ismeretlen nyelven, ami hasonlított ugyan az angolhoz és egy-egy „the”, „and”, és pár ige meg is egyezett az angol nyelvvel, mégis idegennek  tűnt. Bár azt hiszem, ha valaki mindent magyarul tolmácsolt volna nekem, akkor sem értettem volna meg többet a beszélgetésükből. Amikor Martin az első keresztstabilizátorokról magyarázott nekem, próbáltam úgy tenni, mint aki rettenetesen érti, miről van szó, mintha szakértője lennék a témának, de igazából, azt sem tudom, melyik részén található ez az alkatrész a kocsinak. 

- És, Réka, hogy tetszenek itt a dolgok? – váltott át tíz perc na’vi-diskurzus után Elliot hirtelen ismét angolra.

- Ó… mi, hogy itt? – néztem rá körülbelül úgy, mintha azt kérdezte volna, szeretnék egy százmillió dollárt készpénzben (egyébként tényleg nem lenne rossz…). – Egyszerűen fantasztikus minden. A Forma-1 a legnagyobb szerelmem.

- Megértelek – nevetett Elliot. – Nekem is mindig a Forma-1 volt a legnagyobb álmom. Fiatalabb koromban is csak ezért küzdöttem, csak az a cél lebegett a szemem előtt, hogy itt dolgozhassak. És sikerült. Megérte minden. Egyébként, te mit dolgozol?

- Hát én… újságírás-média szakon végeztem, és dolgoztam pár napilapnál és magazinnál… most pedig vakáción vagyok. – Igen, a vakáción vagyok határozottan jobban hangzik, mint a munkanélküli vagyok. 

-  Ó, hát értem. Remélem egyszer te is velünk fogsz dolgozni.

**************

A boxban ücsörögve Elliot utolsó mondatán gondolkoztam. Hogy én a Forma-1-ben dolgozzak? Akkor nem érne véget ez a fantasztikus kirándulás egy szezon után, hanem öregkoromig tartana. A munkám nem a szükséges rossz lenne, nyolc óra kínszenvedés a napomból, hanem egyszerre a hobbim, a szerelmem, az álmom. És még pénzt is kapnék érte! Nyilván ez még az eddigieknél is csodálatosabb lenne. Még az eddiginél is hihetetlenülextraszuperfantasztikusabb.

 De totálisan lehetetlen dolog. Oké, ha még értek is az újságíráshoz meg a PR-os dolgokhoz, rajtam kívül százmillió embernek vannak hasonló „képességei”. És, legyünk őszinték, nem is tettem le sok mindent az asztalra a szakmában (ha leszámítjuk azt, hogy három éven keresztül írtam cikkeket egy Forma 1-es hírportálnak, de a kutya se tudta, hogy ki volt Hockenheimring cikkírójának álneve mögött, meg szerintem senkit nem is érdekelt): hat elbocsájtás, ötlettelen témákban alkotott újságcikkek (oké, az ötlettelen témákról nem én tehetek, ráadásul megpróbáltam belőlük mindent kihozni), és egy kerületi ballagás megszervezése. Csak rám van szüksége az összes csapatnak, ez egyértelmű.

Elliot lehet, hogy kedves, jóhiszemű, de álomvilágban él.

- Szia Réka! – ült le mellém hirtelen Lena széles mosollyal. Örültem neki, hogy ilyen boldog a találkozásunktól. Vagy csak azért nevetett, mert Martin éppen megbotlott egy kábelben. – Kipihented magad? 

- Hát… igen. Bár még mindig egy kicsit kómás vagyok. Hozzá kell még ehhez az időzóna változáshoz szoknom – vallottam be.

- Jaj, hát az nekem is elég nehéz volt az elején. Mármint a WSR-ben. De pár hét után már nem lesz furcsa – magyarázta. – És egyébként mi a helyzet? Tetszik Melbourne? 

- Hát… Nem igazán voltam eddig még sehol. Bár, ami késik… az késik. De nem múlik – nevettem.

- Én is most vagyok itt először, de iszonyú szép hely. Meg tegnap az Ocean Blue-ban is nagyon jól éreztem magam. Bírom ezt a csapatot… az ööö… nagy részét. – Kétségtelenül Martinra célzott. – Kár, hogy nem jöttél!

- Én is sajnálom. Ma este nem mentek valahova?

- Nem tudom – rázta meg a fejét. – Simon szervezte a dolgot tegnap is, tőle kéne megkérdezned.

Simon. Miért pont ő? Így is örülök neki, hogy a mai nap folyamán nem láttam, nem is hiányzik valahogy a társasága. Beszélgetni meg főleg nem akarok vele. És egyáltalán miért jön ő is…?

- Te bírod Simont? – kíváncsiskodtam. 

- Hát… - vonta meg a vállát Lena. – Tulajdonképpen nincs vele bajom. Kicsit nagyra van magával, de egyébként jófej.

- Kicsit? 

- Na, jó, nagyon – nevetett.

- Hova tetted a gyorsszorítót? – jelent meg hirtelen előttünk Martin, és ugyan nem nézett rá, de kizárásos alapon a kérdését Lenához intézte. Tőlem ugyanis hiába érdeklődött volna a gyorsszorító hollétéről. 

- A monitor mellett van – válaszolta Lena szintén fel sem tekintve. 

- Király. Kettőkor FIA, ne felejtsd el – fűzte még hozzá, aztán ott is hagyott minket.

Az egész még mindig rettenetesen furcsa volt nekem. Az öcsém nem igazán az a haragtartó típus, Lenával kapcsolatban azonban határozottan az ellenkezője bizonyosult be. Egyébként meg, mi volt a tegnapi félreértésükben olyan fene nagy dolog, amiért még mindig fújniuk kell egymásra? Semmiség volt az egész, Martin meg az ilyeneken általában csak röhög egyet, aztán elfelejti. Lenát persze annyira nem ismerem…

- Nincs béke? – tettem fel neki hirtelen a fejemben megfogalmazódott kérdésem.

- Nem vagyunk mi haragban – hárított Lena, pont úgy, mint Martin. – Csak nem szimpatikus az öcséd, ennyi.

Ezek rohadtul összebeszéltek, vagy csak ugyanabból a Hogyan hárítsuk el az emberek kérdéseit egy átlátszó hazugsággal? könyvből nézték ki a válaszukat? 

- Ó – csak ennyit válaszoltam. Persze Lena válaszából az is világosan kiderült, hogy itt nem egy emberen múlik a kibékülés, hanem… mind a ketten hülyék. Már bocsánat.

- De együtt dolgozunk, és elviselem.

Aha.

- Nem válthatnánk témát? 

- Milyen a meló?

- Hát ez kérdés? – nevetett. – Nem tudok olyan sok szinonimát angolul az überfantasztikusra. Mindenesetre meg kell még szoknom ezt a sok pilótát körülöttünk… olyan mintha csak álmodnám az egészet. Sétálgatok a Forma-1-es Paddockban, és gyerekkorom példaképei, és azok az emberek vesznek körül, akiknek évekig a TV előtt szorítottam. 

Miért érzem úgy egyre inkább, hogy Lena rokonlélek? Leszámítva persze azt, hogy nem bírja Martint.

- Tegnap is… indulnék haza, és leparkol mellém Felipe Massa! Nem mertem addig kiállni, amíg be nem ment a Motorhome-ba. Gondold el, melletted megy egy Forma-1-es pilóta, te meg bénázol a kocsiddal. Nincs is ennél cikibb! És amúgy is… remegett a kezem! Csodálkozom, hogy egyáltalán ilyen hibbant libát, mint én, beengedtek a Forma-1-be.

- Kettőt – javítottam ki. Lena elég furcsán nézett rám. Na, ja, ő sem ismer még eléggé engem…

Röviden meséltem neki, hogyan is reagáltam, amikor Martin bejelentette, hogy itt fog dolgozni, milyen „őrület” kerített hatalmába az Ausztráliába való érkezésünkkor – és van azóta is rajtam. Hogy a szívem milyen őrült táncba kezd, ha csak meghallom azt a szót, Forma-1, vagy csak szimplán attól a ténytől milyen nevetségesen boldog vagyok, hogy itt ülhetek a Paddockban. Szóval ilyesmiket.

Aztán elmondtam neki a délelőttieket is. 

- Nico… Nico Rosberg? – csak ennyit bírt kinyögni a történet végén. – Most ugye tudod, hogy mennyire irigyellek?

- Hát… ez olyan irigyelnivaló, vagy mi? Igazából még én sem tudom. Mindig túlreagálom a dolgokat, és nem igazán tudok különbséget tenni a között, hogy mi az a dolog, ami tényleg elképesztő és hihetetlen, és mi az, ami amúgy semmiség és csak én nagyítom fel.

- Ez nagy dolog. Hidd el – erősített meg Lena mosolyogva. 

A következő kérdés, ami felmerült bennem, az volt, hogy vajon most ez tényleg így van, vagy Lena csak azért állítja, hogy ez fantasztikus dolog, mert pont olyan elvetemült, mint én…?

- Sziasztok lányok! – fogta meg valaki hirtelen a vállamat. Amikor megfordultam, hogy megtudjam, ki rémisztget engem, ráadásul egy ilyen fontos beszélgetés közepén… szembetaláltam magam a rémálmommal. Simonnal.

Te meg mi a jó égért nem készülsz az FIA ellenőrzésre? –üzentem a szememmel. Nem értette. Biztos azért, mert magyarul volt.

- Szia Simon! – köszönt Lena. Én meg bólintottam egyet. Remélem megelégedett ennyivel.

- Szóval miről megy itt a pletyka, csajok? Csak nem rólam beszéltek? – bájolgott tovább.

Ó, hát dehogynem. Az egész földkerekség csak rólad beszél, Mr. Tökély-Vagyok-Simon. 

Le se esett, hogy tíz perccel ezelőtt tényleg róla volt szó. Csak nem olyan összefüggésben, mint remélné. 

- Hát persze – nevetett Lena erőltetetten

- Este ugye jöttök bulizni? Réka, nagyon hiányoztál tegnap. Megnövelted volna a dögös csajok számát az Ocean Blue-ban.
Aha. Te meg nyilván a nyomulós, bunkó pasikét.

- Remélem, tudok ma menni – próbáltam némi kedvességet erőltetni a hangomra, hogy azért ne tűnjek bunkónak. Belülről persze már Azerbajdzsánig küldtem, az erőltetett stílusával együtt. 

- Fantasztikus lesz a hangulat.

Ha nem leszel ott, biztosan…

- Lena! Jönnöd kéne segíteni, még szükségünk van egy emberre! – kiáltott oda nekünk türelmetlenül Matthew. Az FIA vizsgálat mindenkiből ilyen érzelmeket váltott ki: kapkodás, rohanás, idegeskedés, hogy minden kis csavar és elem a megfelelő helyen legyen a Nagy Pillanatban. Nyilván, ilyen egy felkészült csapat. De ennek a felkészült csapatnak miért PONT Lenára van szüksége? Velem akarnak kicseszni, hogy kettesben hagynak Simonnal?

- Oké, megyek – bólintott Lena. –Muszáj. Utána még beszélünk! – fordult felém bocsánatkérően. Aztán otthagyott. Hiába szuggeráltam Könyörgöm maradj itt, vagy vidd magaddal ezt az idiótát is gondolataimmal, nem értette. Nem igazán megy nekem ez a telepatikus-beszélgetés dolog. Pedig nagy segítségemre lett volna.

- Ó, hát akkor mi ketten kaptuk azt a feladatot, hogy őrizzük a boxot? – vigyorgott Simon, és a kiürült raktárra mutatott. A fenébe, tényleg eltűnt mindenki. De akkor te miért vagy még itt?!

- Aha.

Simon végignyújtózott a fekete kanapén.

- Te amúgy mit dolgozol?

- A médiában dolgozom – válaszoltam röviden. Dolgoztam.

- Újságíró, meg minden?

- Az – bólintottam. 

- Az király. Végül is Rebecca is valami ilyesmi. PR-os.

- Régóta dolgoztok itt? – Próbáltam valami értelmes témát feldobni, ha már arra kényszerültem, hogy az elkövetkező pár percet vele töltsem. Vagyis… vajon meddig tart egy FIA ellenőrzés?

Remélem, minél rövidebb ideig.

- Amióta megvan a csapat.

- Hű.

- Apánk a Renault egyik szponzorának a londoni cégénél aligazgató, és ő segített sokat. Dolgoztam előtte angol bajnokságokban, Forma-3000-ben, aztán a GP3-as szériában. Rebeccát meg én ajánlottam. Először a Lotus ART-nél kapott munkát, tudod, a GP2-es csapatnál, és idén kezdte a Forma-1-et.

Hű.

Azért, az becsülendő Simonban, hogy annak ellenére, hogy az apja nagykutya, ő végigjárta a „ranglétrát” a Forma-1-be. Negyed óra után végre egy szimpatikus tulajdonság! Azta.

- Szóval volt időm kiismerni a Paddock-életet. Majd segítek neked is.

Ó, kösz.

- De tényleg. Vannak jó arcok más csapatoknál, de nem szabad mindenkiben feltétlenül megbízni. Például a Williamsesekkel volt már egy-két durva vitánk. A Virginről nem is szólva! Tudod, vetélytárs, de nem igazán tetszik nekik, hogy amíg ők egy helyben toporognak, mi azért haladunk előre. Az idei fejlesztési terveink pedig sokkal jobban beváltak, mint az övéik. Aztán egy-két srác a nagycsapatoktól rendesen el van szállva magától. Tudod, világbajnokok vagyunk, lehet nagy az arcom – típusúak. De persze tisztelet a kivételnek, Enzoval például nagyon jól kijövök, ő Ferraris, meg Zoey a Red Bullnál, és persze Trent, Terence…

Na, jó, ezek azért nem teljesen haszontalan információk. Bár, kétlem, hogy az első dolgom az lett volna, hogy lepaktálok a Williams-ses fiúkkal, de azért jó tudni, kivel áll szemben az ember.

Más kérdés persze, hogy jogosan adhatok-e egy olyan ember véleményére ilyen témában, aki nekem sem szimpatikus?

- És a pilóták?

- Kicsit zárt kör – magyarázott. – Persze köztük is vannak közvetlenek, például Jarno nálunk totál az, Heikki már kevésbé. Aztán ott van Jaime, hatalmas partiarc, meg Adrian Sutil is. Minden bulin ott vannak, ezért őket sikerült jobban megismernem. Felipe és Jenson is jófej srácok, a Paddockban sokat össze lehet velük futni, meg sokáig bent vannak az edzések után is.

- És Schumacher?

- Ó, hát Schumi, aki minden második szerelő példaképe volt kiskorában… Közvetlen és kedves, de valahogy mégis kevesen merik megközelíteni… körbelengi a hétszeres világbajnok-aura – nevetett. – Szerintem mindenkiben benne van, hogy „igen, ő volt az, akinek tíz éve a tévé előtt szorítottam, és most itt áll előttem, tiszteletövezve”. Képzelhetem, milyen lehet a csapattársának lenni! Egyébként Nico jófej, meg minden, de nem az a tipikus társasági lény. Néha látom VIP-bulikban, beszélgettem is már vele, de a legtöbbször minden eseményről hamar lelép. Biztos visszamegy a hotelszobába és keresztrejtvényt fejt. 

Vagy Latte Macchiatot iszik?

- Aztán van egy csoport, akikkel másfél év alatt szinte egy szót sem váltottam. Például Fernando vagy Mark, meg Nick Heidfeld… oké, vele talán azért nem, mert nem is volt állandó részvevője a futamoknak. Szóval ők a fura arcok. Tudod, a kétszeres világbajnok-aura, meg… a Red Bull-ban ülök -aura. 

Ezen már én is felnevettem.

Oké, talán Simon mégsem annyira elviselhetetlen. Az az idióta kivagyok-mivagyok félmosolya viszont még mindig roppantul idegesít.

- És, te kiknek szurkolsz… vagy szurkoltál? – kérdezte.

- Schumacher, Massa és Räikkönen, amíg ment. De főleg Schumacher. Egyébként az új arcoknak is. És te?

- Hát a hazaiaknak szurkoltam persze, és még szurkolok is. De persze elsősorban a mi csapatunknak. Amióta itt dolgozom, nem is tudok Jensonra, Paulra meg Lewisra úgy ránézni, mint régen. Mostmár ellenfelek. Persze egyelőre más dimenzióban autóznak – húzta erőltetett mosolyra a száját.

- Értem.

Az ezt követő egyperces zavart csendet Simon telefonjának csörgése szakította meg. 

A Keresztapa zenéje. Minden második önbizalom-hiányos férfi csengőhangja. Na, oké, azt hiszem, ez Simonra nem vonatkozik.

- Szia Rebecca!

A telefon ugyan nem volt kihangosítva, de még így is hallottam, kissé tompán, mint mond a húga. Elliotról magyarázott valamit, egy kissé összefüggéstelenül.

Mostmár egyre inkább kezd érdekelni, mi lehet ez az ügy. Többnek tűnik, mint egy egyszerű munkahelyi vita. Vagy lehet, hogy nem is vita? 

Lehet, hogy komolyan van valami Elliot és Rebecca közt?

- Figyelj, mondtam már, hogy ez a te dolgod. Engem hagyj ki belőle, oké?

Rebecca mormogott valamit, aztán megkérdezte, merre vagyunk.

- A boxban. FIA ellenőrzés van, én meg Rékával itt maradtam.

- Akkor én is odamegyek – hallottam a lány válaszát, aztán elköszönt és kinyomta a telefont.

Simon visszatette a táskájába az iPhone-ját (legújabb változat… persze, nem mintha annyira értenék az ilyen telefonokhoz, de Heni – igen, a barátnőm, akivel a SweetPie-ban voltam, amikor Martin bejelentette, hogy szerelő lesz a Lotusnál, és aki a bizonyos eset óta totálisan meg van rám sértődve – már borzasztó rég óta ilyet akar, és mesélt róla elégszer, meg mutogatta nekem a neten kismilliószor, így nem volt nehéz beazonosítanom, hogy a Simon kezében levő készülék pontosan olyan), aztán elmondta, amit már kihallottam a telefonból.

- Mindjárt jön Rebecca.

- Oké. Egyébként… - próbáltam valahogy rákérdezni a Rebecca-Elliot ügyre úgy, hogy se bunkó, se érthetetlen ne legyek, de elég tanácstalan voltam. – izé.

- Hm? – húzta fel a szemöldökét Simon.

- Elliot és Rebecca... szóval ők rosszban vannak? – Na, ez annyira nem is volt rossz. Mert, ha azt mondja, hogy nem, talán hozzáfűzi azt is, hogy mondjuk járnak…

Vagy, hogy Rebecca Hawaii-on akarja tartani az esküvőjüket, ahol egy ukulele-zenekar játssza majd nekik a nászindulót. Persze.

 Simon nem mondott semmit. Egyszerűen megrázta a fejét, aztán felállt a kanapétól, mondván „kimegy egy kicsit levegőzni”, engem meg otthagyott, semmivel sem okosabban, mint a kérdésem előtt. Sőt. Mostmár totál össze vagyok zavarodva.

Talán finomabb módszerekkel kellene próbálkoznom, hogy Simon vagy esetleg Rebecca megnyíljon...

Helyzetjelentés

Sziasztok!

Nagyon nagyon sajnálom (de tényleg), hogy ilyen sokáig nem jelentkeztem. :( Többször is akartam, tervezgettem, belekezdtem valamibe, írni akartam a fejezeteket, de az élet (értsd: tanulás) valahogy mindig közbeszólt. Most éppen nagy erőkkel tanulok a matekvizsgámra, ami jövőhét kedden lesz, és a fanfic részletei helyett leginkább ötödfokú Taylor-polinómok, Hesse-mátrixok és a parciális deriválás körül forognak a gondolataim. Ó jeee.

De a fanficet mindenképpen folytatni fogom, de ténylegtényleg, méghozzá a jövőhéten, a vizsgám után hozok friss részt és még egy kis plusz dolgot is, mégpedig az élménybeszámolómat a 2014-es Magyar Nagydíjról. Remélem szívesen olvassátok majd :))

És tényleg elnézést. Még hoztam egy kis zenét is.

5. fejezet

Sziasztok!

Tudom, hogy még az előző hétrre ígértem az új részt, de... öö nem hoztam. Nem tudok kifogást. Most viszont itt van, ennyit tudok mondani! :D

Nem mondok semmit erről a részről, mert nem akarom lelőni a poént, de a fejezet végére még írtam egy kis megjegyzést, azt tényleg a végén olvassátok el, mert abból is kiderül a lényeg.

Nagyon köszönöm a kommenteket, amit írtatok!:) Olyan jól esett, hogy hiányoltátok a történetet, és hogy tényleg így tetszik nektek ez az egész :)) El se hiszitek, ettől milyen boldog vagyok:) Várom továbbra is a véleményeket. És csak úgy dancsópéteresen: iratkozatok fle! ha tetszik. :D

Jó olvasást! :)

Dorililien

Ui.: És van zene is! És még kapcsolódik is a történethez! És nyáron One Republic koncert Budapesten! Oléééoléoléoléé!

Nem, egyáltalán nem túlzok. Lehet, hogy valaki számára teljesen hétköznapi dolog, hogy egy Forma-1-es pilóta ránevet, de engem valamiért elég érzékenyen érintett a dolog. Ami elég különös és egyedülálló, ugyanis soha, semmi nem szokott érzékenyen érinteni. 

Ha-ha.

- Szóval ő volt a támadó – jegyezte meg, és közben folyamatosan mosolygott. De nem a külsőm idézte elő benne a jókedvet, vagy a bénázásom. Egyszerűen azon nevetett, amit mondtam, és közben a szemét mindvégig rajtam tartotta, ami miatt persze csak egy zavart mosolyt sikerült „válaszképp” adnom neki. A tekintete megakadályozta, hogy bármit is mondani tudjak… de azért terveztem ilyesféle megnyilvánulást. Majd.

- Mr. Rosberg, én csak a maga biztonságát tartottam szem előtt – védekezett Kékdzsekis, miközben zavartan a kávéfoltos khm… ruhakölteményét igazgatta és láthatóan rettenetesen kínosan érezte magát.

- Hát egy ilyen veszélyes merénylőt valóban fontos volt leépíteni – nevetett továbbra is Nico (és továbbra sem rajtam). Hiába kutattam az agyamban bármilyen értelmes mondat után, valahogy nem jutott eszembe egy sem. Csak álltam ott bambán mosolyogva (valószínűleg totálvörös fejjel), a félig üres kávésdobozt markolászva, és a szívem veszettül dobogott. Ritka pillanat az, amikor én nem tudok megszólalni, ez viszont tipikusan egy ilyen ritka pillanat volt. Fogalmam sincs mi blokkolta le ennyire az agyműködésemet, de gyanítom, hogy Nico Rosbergnek köze volt hozzá.

Legalábbis nyomokban.

- Nekem az a feladatom, hogy megvédjem magát minden gyanúsnak tűnő személytől. És a hölgy az volt – védekezett Kékdzsekis továbbra is, de abszolút vesztésre állt. A „társai” sem siettek túlságosan a segítségére – miután kipakolták Nico bőröndjeit (egyébként meglepő módon egyedül érkezett), bementek a hallba és egyedül hagyták szerencsétlent. Lehet, hogy még ők is égőnek érezték felvállalni, hogy Kékdzsekis a kollégájuk. Egy egészen kicsit túlbuzgó a férfi, de tényleg, csak egy egészen kicsit… Úgy védelmezte Nicot (Nico Rosberget, a Forma-1-es pilótát, aki rámmosolyott, te jó ég, és ezt a mondatot még párszor leírhatnám, de ígérem, nem teszem többször), mintha komolyan veszélyben lett volna, és valami őrült merénylő, vagy legalábbis megvadult rajongók „karmai” közül kellett volna megszabadítania őt. Apropó, rajongók. Igazán meglepett, hogy a hotel körül egyet sem láttam – vagy ennyire titokban tartják, hogy ki hol száll meg, vagy az ausztrálokat tökéletesen hidegen hagyják a Forma-1-es pilóták – gondoltam. A második lehetőséget rögtön elvetettem magamban, hiszen olyan nem létezik, hogy valakit egy Forma-1-es pilóta hidegen hagy… Egyszerűen nincs. De nem volt időm továbbra is ezen agyalni, ugyanis bekövetkezett a történelmi pillanat: végre-valahára eszembe jutott egy mondat.

- És mitől is voltam ennyire gyanús? 

- Maga megtámadott engem azzal a… - mutogatott hevesen a kávéspoharam felé, mire én elmosolyodtam.

- A Latte Macchiatommal? Igen, köztudottan tömegpusztító fegyver. – Hallottam, ahogyan Nico ismét felnevet… ezek szerint hozzá kell szoknom ahhoz, hogy az elkövetkező hónapokban Forma-1-es pilóták fognak nevetni a vicceimen? Mert egyelőre nehezen megy anélkül, hogy közben az ájulás kerülgessen.

- Igen, ezt már én is hallottam – bólogatott hevesen Nico, aztán egy kissé cinkos pillantással összenéztünk (igen, mostmár olyan élményem is volt az életben, hogy cinkosan összenéztem egy Forma-1-es pilótával, és ezt is elég nehéz feldolgoznom, de próbálom a tejóégnemhiszemel érzelemkitöréseim számát kissé lecsökkenteni, hogy ne szakítsam meg az írásom folyamatosan ilyenekkel, úgyhogy az ehhez fűződő érzelmeimet sem részletezném most tovább), majd elfojtott vigyorgással figyeltük, ahogy Kékdzsekis arca lángvörösbe megy át, aztán zavartan össze-vissza habog valamilyen félig orosz félig angol kevert nyelven. Elveszítette a csatát, ez már nyilvánvaló volt

- Oké… rendben, akkor… bekísérem Önt a hotelbe – magyarázott idegesen Niconak, aki közben lezárta a Mercedest. – Az autóját pedig az egyik kollégám leviszi a mélygarázsba, ha Önnek nincsen rá szüksége. – Mintegy végszóra a „kollégája” megjelent a szállodaajtóban, köszöntötte Nicot, majd elkérte tőle a kulcsot. Megjelent egy újabb személy is – valószínűleg valami Mercedeses figura lehetett, fekete zakóban és fémszínű aktatáskával -, aki közölte a pilótával, hogy hamarosan megérkeznek a riporterek, úgyhogy gyorsan fel kellene mennie a szobába kipakolni és elkészülni. Rosberg hevesen bólogatott, kezébe vette a fekete sporttáskát, és a telefonját nyomogatva, folyamatosan fel-felpillantgatva hallgatta a férfit.

 Éreztem, hogy véget ért a szerepem a „reflektorfényben”, ez a kissé szürreális eseménysor, így gondoltam, épp ideje, hogy észrevétlenül, továbbra is dübörgő szívvel, de lelépjek a színről. Sétálgatni azonban már eszem ágában sem volt, és nem csak azért, mert a térképem teljesen átázott a Latte Macchiatotól, és így tökéletesen értelmezhetetlenné vált rajta minden, hanem sokkal inkább azért, mert a dolgok után egyszerűen le akartam ülni és átgondolni mindent nyugodtan – a nyüzsgő város közepén ez nehéz lett volna. Így újra a hotel felé vettem az irányt…

és mint egy B-kategóriás film legkiszámíthatóbb jelenetében, ugyanabban a pillanatban Nico és a zakós csávó (a névtáblája szerint Lorenzo) is elindult a szálloda felé.

- Tessék, hölgyem – engedett előre Lorenzo, Nico pedig mögüle nevetve megjegyezte:

- Azt hiszem, nekem is jól esne egy kávé. A Starbucks a kedvencem.

Hátrafordultam, és egy kedves mosoly kíséretében ennyit mondtam:

- Nekem is. – Aztán, mielőtt az idegesség teljesen ledöntött volna a lábamról, gyorsan a lépcsőház felé vettem az irányt, a többiek úgyis mind a liftet használják –alapon. Csendes volt a hatalmas, üvegezett épületrész, a krémszínű szőnyeggel bevont lépcsőfokokon felfelé lépkedve pedig egy hirtelen ötlettől vezérelve úgy döntöttem, inkább fel sem megyek a szobámba – az elmélkedéshez pontosan megfelelő volt a már említett krémszínű szőnyeggel bevont lépcsőfokok egyike is. A második emeleti lépcsőfordulóban sóhajtva leroskadtam. És agyalni kezdtem.

Szóval. Az előbb egy szerencsétlen baleset következtében eláztattam Latte Macchiatoval a szálloda egyik biztonsági őrét, aki ezt az egészet személyes támadásnak vette, sőt mi több, valamiféle merénylőnek gondolt, aki meg akarja támadni a vendégüket… a vendégüket, aki nem más, mint Nico Rosberg. A pilótát ez az egész helyzet – és az én beszólásaim – rendkívül jól szórakoztatták, és igen, őszintén mosolygott rám. És azt hiszem, akkor sem esem túlzásokba, ha azt állítom, megnézett engem, mint egy… talán csinos lányt.

Mondták már, hogy az vagyok, de igazából sohasem hittem el, senkinek. A fiúkkal – és férfiakkal – sohasem volt szerencsém. Mindig is az idióta romantikus filmek főszereplőinek mintapéldája voltam, a szerencsétlen lány, aki beleszeretett az iskola leghelyesebb és legmenőbb fiúiba. Persze a romantikus vígjátékokban az ilyen dolgok mindig jóra fordultak, a menő srác észrevette a jelentéktelen (Forma-1 mániás) lányt, természetesen beleszeretett, aztán happy end. Az én életem egyáltalán nem hasonlított a mozivásznon történő eseményekhez – a fiúk lekoptattak, és a péntek esti randik helyett maradt a Backstreet Boys-ra sírás a szobámban (tudom, a Backstreet Boysot inkább le kéne tagadnom, mint hangoztatnom). Persze azért jártam néhány fiúval, de soha, egyikükkel sem éreztem azt az őszinte, filmekbe illő, romantikus, vad, szenvedélyes, franc tudja milyen szerelmet. Csak soha nem a megfelelő emberekbe lettem szerelmes. Gimnáziumban három éven keresztül bele voltam zúgva az egyik évfolyamtársamba: Gábornak hívták, és tényleg tipikusan az az álompasi volt, akiért a fél iskola odavan. Haverok voltunk. Legalábbis az ő részéről haverok, az enyémről sokkal több. Rengeteg lánnyal járt, sokkal nagyon csúnyán el is bánt, de ez sem változtatott a megítélésemen vele kapcsolatban. Tizenegyedik évvégén bevallottam neki, hogy mit érzek iránta, ő pedig a szemembe röhögött. Nem értette, hogy juthatott egyáltalán ilyen az eszembe, hogyan gondolhattam, hogy bármit is akar tőlem, ő, a nagy Gábor. Ott valami rettenetesen összetört bennem. Tudom, csak egy voltam a lányok közül, akit dobtak, megaláztak, de rettenetesen fájt. Egyetlen esemény meghatározó lehet akár egy egész életre is, ez is valami ilyesmi volt. Persze sohasem voltam az a típus, aki csak ül, és a múlton kesereg egy életen át, mégis ez az élmény valahogy mindig ott maradt a tudatomban, akárhányszor próbáltam nyitni valaki felé. Nagyon nagy szám van, de ez nem jelenti azt, hogy feltétlenül az önbizalmam is olyan hatalmas. Sőt. 

De tulajdonképpen hol is tartottam eredetileg? Szóval az a mosoly. Aha, igen. A tény, hogy egy Forma-1-es pilóta rámmosolyog  és beszélget velem a Legmerészebb álmaim című könyvsorozat első kötetében szerepel, az biztos. Mégis, most hogy megtörtént az egész teljességgel hihetetlen. Másnak lehet, hogy egy teljesen hétköznapi és átlagos dolog, de az én szívem még mindig dübörög…

Gondolataimból a telefonom csengése „ébresztett fel”. Oh, this has gotta be a good life, a good good life. Valahogy illett is a helyzetemre ez a dal. Beletúrtam a táskámba, és kivettem a telefonomat. Martin volt az.

- Jóóó reggeeelt! – szólt bele vidám hangon. – Legalábbis remélem, hogy már felébredtél. 

- Fél tízkor keltem – közöltem vele.

- Ó, akkor már gondolom friss vagy és üde.

- De te is. Csak az okát nem értem. Fél nyolckor kelni…?

- A szorgos Lotus szerelők korán kelnek. De most komolyan. Muszáj volt bejönnöm. Kemény munkahely, de tudod, megéri – nevetett. – És mi jót csinálsz most?

- A lépcsőházban üldögélek.

Martin egy kissé meglepődött. Bár, velem kapcsolatban szerintem már semmin sem kellene.

- És miért? – kérdezte.

- Mert találkoztam Nico Rosberggel.

- Ööö… - Szinte láttam magam előtt, ahogyan Martin zavarodottan megrázza a fejét. – Biztos velem van a gond, de valahogy nem értem az összefüggést a két dolog között. 

Hát igen. Lehet az öcsém Martin, és ismerhet bárkinél jobban, de akkor is csak egy férfi marad.

- Valahova le kellett ülnöm, gondolkozni.

- Szóval olyan „gondolkoznivaló” dolgok történtek? – kíváncsiskodott tovább. – Akkor lesz mit mesélned. Mondjuk tíz perc múlva. Igazából azért hívtalak, hogy megmondjam, most megyek érted, mert csak most tudtam elszabadulni egy kicsit a Paddockból. Iszonyatosan sok meló van, és kettőtől FIA ellenőrzés, azon meg muszáj ott lennem. Szóval pakolj össze, amit akarsz… egyébként hol talállak meg a lépcsőházban vagy a szobában? – fűzte hozzá gúnyosan.

Tíz perc múlva. Újra. A pályán. Hozzá kell még szoknom ehhez a tempóhoz.  

- A szobában – sóhajtottam egyet, aztán feltápászkodtam a lépcsőről. Martin elköszönt, aztán kinyomta a telefont.

Én pedig érezem, hogy folytatódik a Good life.

Megjegyzés így a fejezet végére: Szóval csak annyi, hogy nagyon nagyon remélem, hogy a hétvégén Nico nyeri meg a bajnokságot, mert szerintem ezt ő érdemli meg, akkor is, ha sokan más véleményen vannak, hajrá Nico! :) Egyébként már nagyon régóta szurkolok neki, még a csodálatos Nakajima csapattársaként fedeztem fel, amikor pocsék autóval szerezte a jó helyezéseket, és mindig is nagyon szimpatikus volt, ezért is kezdtem el róla írni a fanficet, 2011-ben.

4. fejezet

Sziasztok!

Tudom, tudom. Nagggyon sokáig nem hoztam semmit, sajnálom, bár eléggé úgy tűnik, hogy nem sokan sírták tele a kispárnájukat emiatt. :( Viszont most itt vagyok és pótolok, méghozzá duplarésszel. Mármint nem a mai a dupla, hanem ez annyit jelent, hogy még a héten hozok egy másik részt. :)) 

Ez a rész egy "ráhangolódás" a következőre, amiben már beindulnak kissé az események, de ezt a kettőt direkt nem raktam be egyben :D Annyit elárulhatok, hogy ebben a részben már feltűnik a kedvenc szereplőm... A KÁVÉ! <3 <3 Amúgy annyira már nem szeretem a Starbuckst, de benne hagytam, mert eredetileg ezt írtam a történetbe és nem akartam rajta változtatni. Mostmár Café Frei párti vagyok, és nem szoktam egyébként se szívószállal inni a kávét, meg a tetejét se veszem le a papírpohárnak, mert tuti leforráznám a kezemet. És egyébként egy cukorral iszom a kávét és sok tejjel, csak hogy teljes részleteiben kifejtsem kávéivási szokásaimat, ami gondolom mindenkit érdekelt, és egyébként abszolút a tárgyhoz kapcsolódott. :D 

Nos hát akkor, itt a rész! Kommenteket nagyon szívesen várok, és köszönöm szépen az eddigieket! :) 

Jó olvasást! :)

Dorililien

Tizenkettő, kifordított nyakkal való alvással töltött óra után reggel fél tízkor ébredtem. A kék sötétítőfüggöny melletti keskeny sávon besütő napfény erőszakosan próbálta felfeszegetni a szemhéjamat, bármilyen erősen is akartam neki ellent állni. Édes álmomból éppen csak felébredvén igen el kellett gondolkoznom azon, vajon hol is vagyok: az elém táruló képet az agyam ugyan fel tudta dolgozni, de képtelen voltam a kék függöny és a felhőkarcolók képét bármiféle földrajzi koordinátához hozzákapcsolni. Csak az a gondolat járt a fejemben, hogy Nekem nincs is kék sötétítőfüggönyöm. Fél perc erőteljes gondolkodás után aztán sikerült arra rájönnöm, hogy én nem otthon vagyok, de mégcsak nem is Európában (azért a Föld bolygót eltaláltam, az is valami). Hanem Ausztráliában, mint kontinens, és mint ország. Aztán fokozatosan eszembe jutott a többi információ is: Victoria állam. Melbourne. Whiteman Street 8. Crown Promenade Hotel. Második emelet, 419-es szoba. És mindezekkel egyidőben persze az ok is derengeni kezdett, amiért nem otthon ébredtem a kék sötétítőfüggöny-mentes szobámban, hanem egy luxusszállodában.

Elöntött az izgalom: itt vagyok Melbourne-ben, az Ausztrál Nagydíjon és az öcsém jóvoltából bármikor kimehetek a pályára, hogy újra találkozzak azokkal a jófej emberekkel, akiket tegnap megismertem. Csütörtök van, ami nem csak azt jelenti, hogy a Forma-1-es pilóták érkezésének időpontja borzasztó közel került (lehet, hogy már itt is vannak?!), hanem az autogramosztás napját is, amit életemben először nem a tízezres embertömeg közepén nyomorogva fogok eltölteni, hanem a Paddockból fogok élvezni. Nem fecsérelhetem el a drága időmet, amit csodásabbnál csodásabb dolgokkal tölthetnék el, azzal, hogy alszom!

Az agyam ugyan így érzett, a testem viszont nem kapott erőre a lelkesedettségemtől. Igazából, hogy szemléletes legyek, úgy éreztem magam, mint akit jól összevertek, aztán még meg is rugdostak. A lábam teljesen elzsibbadt, a derekam úgy fájt, mint egy reumás öregasszonynak és a nyakamat nem tudtam balra fordítani. Ja, és ehhez még hozzájött az elviselhetetlen fejfájás. Szerintem nem volt túl jó ötlet a fotelben aludni…

Megfordultam, nekitámaszkodtam a karfának, és a háttámla fölé emelve a fejem bámultam körbe a szobában - szerintem kívülről úgy nézhettem ki, mint egy kíváncsi szurikáta. Üres és csendes volt minden, Martin valószínűleg már elment. A francba – jutott eszembe. Akkor ki hoz nekem kávét? 

Hát a 24 órás portaszolgálat!

Minden erőmet összeszedve feltápászkodtam a fotelből, majd fájdalmas és nehéz mozdulatokkal az éjjeliszekrényen fekvő szállodatelefonhoz léptem. Felemeltem, bepötyögtem a telefonszámot. A vonal túlsó végén egy mély férfihang szólalt meg:

- Jó reggelt kívánok, Ön a Crown Promenade Hotel portaszolgálatát hívta. Miben segíthetek? – kérdezte indokolatlanul vidám és friss hangon. Jó reggelt – ó, persze. Számomra abban a pillanatban ez a két szót tökéletesen összegyeztethetetlen volt. 

- Kávé – mormogtam bele a kagylóba álmatagon. – Úgy értem, egy erős kávét szeretnék, két cukorral és tejszínhabbal – szedtem össze magam. Az angol szavak alig jutottak az eszembe, és azt hiszem, az „úgy értem”-et magyarul mondtam. Egyhuzamban 12 órát aludni tényleg veszélyes!

- Rendben. Pár perc és az egyik kollégám felviszi Önnek! Esetleg valamit parancsol még?

- Nem, köszönöm. Viszonthallásra – tettem le a telefont és végigterültem – immár – az ágyon.

Tíz perc múlva a pincér kopogása ébresztett. 

Az előző alkalomnál egy kicsit gyorsabban sikerült felkelnem és összeszednem magam. A hetedik kopogtatásra ki is értem az ajtóhoz, ahol egy fekete egyenruhába öltözött pincér toporgott. 

- A kávéját hoztam – mondta sietősen. Nekem ő ne türelmetlenkedjen! Ő nem tudja milyen fotelben aludni!

- Köszönöm – mosolyogtam rá és az akvárium előtt lévő pulton talált aprót a kezébe nyomtam. Ettől azonnal jobb kedvre derült, mintha már nem is lett volna olyan sietős a dolga, megkérdezte, hogyan tetszik a szálloda, kipróbáltam-e már a szaunát, a szálloda bárját, mert fantasztikusak. Biztosítottam róla, hogy ki fogom próbálni őket, és igen, nagyon jól érzem magam a hotelben. Beszélgetett még velem pár percig, hasonlóan érdekfeszítő témákról, aztán fülig érő szájjal elköszönt. Lehet, hogy mégsem volt annyira apró az az apró? Mostmár mindegy. 

Visszamentem a hotelszobába, és leültem az akvárium melletti bárszékre. Szembetűnt egy kis fehér lap, ami az üveg másik oldalára volt felragasztva. Megkerülve az akváriumot láthattam, hogy Martin üzenete volt az.

Hali!

Fél 8-kor kimegyek a pályára. Az autogramosztás előtt, fél 3 körül jövök haza, utána kiviszlek téged is.

Martin

Az első gondolat, ami az üzenet elolvasása után eszembe jutott, az volt, hogy Miért írta alá? Mégis ki MÁS hagyhatott volna nekem üzenetet a szobában rajta kívül? Ráadásul magyarul…? A másik pedig, hogy hogyan tudott Martin ilyen korán felkelni? Fél nyolc? Tíz óra van, és még mindig úgy érzem magam, mint aki félig alszik. Bár, még nem ittam meg a kávémat. Martin sosem iszik kávét.

Húsz perccel később már egy kicsivel éberebb voltam, és kezdett szűnni a derékfájásom is, meg úgy alapjáraton az „olyan-mintha-kimostak-volna” érzésem is. Azért még bevettem egy fejfájáscsillapítót, és a neszeszeremben találtam valami masszázsolajat (biztos vagyok benne, hogy Anya rakta be, döbbenet, mikre nem gondol) is, és azzal bekentem a nyakam. Így már kezdtem lassan úgy érezni magam, mint egy ember.

Lezuhanyoztam, felöltöztem, aztán visszaültem az akvárium elé. Melbourne-ben vagyok és az a legfőbb szórakozásom, hogy a szállodaszobában a halakat bámulom – futott át az agyamon. Azért ez már erősen megüti a lúzer kategóriát. Gondoltam, kimehetnék sétálni. Az éjjeliszekrényen találtam is egy térképet a környékről, amire persze nem azért volt szükségem, mert feltétlenül Melbourne azon nevezetességeit akartam megnézni, amiket a térképen is feltüntettek, hanem szimplán csak azért, hogy visszataláljak a hotelbe. Bár nálam még ez térképpel együtt is kérdéses volt… Ha valamiről híres vagyok a hangos érzelemkinyilvánításaim mellett akkor az a botrányosan rossz tájékozódási képességem. Ismerős a „még az üres szobában is eltéved” kifejezés? Na, én pontosan ilyen vagyok. Bár, üres szobában még talán nem. De ha már van benne egy bútor…

Felkaptam a kabátomat, a táskámat, és kiléptem a folyosóra. Furcsán csendes volt minden: csak pár ember lézengett a lift előtt és a hallban. Nem erre számítottam. Na, jó, nyilván arra sem, hogy Forma-1-es pilóták tömkelegébe fogok belebotlani a hotelben, de azért… na, jó, igazából erre számítottam. Ha nem is „tömkelegére”, de legalább arra, hogy egyetlenegyet megpillanthatok. De semmi: második nap Melbourne-ben és még egy pilótát sem láttam. Elkeserítő.

Kiléptem a szállodából, elhaladtam a rendkívül szigorú tekintetű (és rendkívül idióta kék dzsekis) biztonsági őrök mellett, de nem jutottam messzebb öt méternél. A hotel oldalában ugyanis szembetaláltam magam életem szerelmével: a Starbucks kávézóval. Oké, tisztában vagyok vele, hogy aznap már ittam egy kávét, és az az egy is elég erős volt, de a Starbucks karamellás Latte Macchiato-jánál a világon nem létezik finomabb dolog. Szabályos bűn lett volna, ha csak úgy elsétálok a kávézó mellett, otthagyva a Latte Macchiato-t, ami csak számomra készül bent, egy duplatejszínhabos gőzölő álom… 

Viszont amilyen rettenetesen finom, legalább annyira hizlal, és annyiba is kerül… Nagy dilemma.

Bemenjek vagy ne?

Nyilvánvaló, hogy az első lehetőséget választottam. Rendben, gyenge jellem vagyok.

A kávézóban rengetegen voltak, de ez sem tántorított el a célomtól. Húsz perc „féktelenül izgalmas” perc a sorban álldogálva, de megéri: a Latte Macchiatoért (duplatejszínhabbal, karamellásan) mindent. A húsz percre végül még rá kellett számolnom azt a plusz tízet is, ameddig a srác szöszmötölt a rendelés leadásával és a pénztárgép-kezeléssel (naná, hogy egy kezdőt fogtam ki, Murphy törvényei kemények), de igen, még így is megérte. Amikor végre a kezembe vehettem a Starbucks jellegzetes fehér-zöld papírpoharát, olyan boldogság öntött el, mint egy hatéves kislányt, amikor új Barbie-babát kap. Levettem a műanyag fedőt a tetejéről (valamiért idegesít, hogyha rajta van), beledugtam a szívószálat és a kijárat felé indultam. Kinyitottam a kávéház hatalmas Starbucks feliratos ajtaját, ráléptem a lépcsőre és aztán… aztán kiderült, hogy az a lépcső nem lépcső volt, hanem egy elhajított Sprite-os üveg. A lábam megcsúszott, elveszítettem az egyensúlyomat, és előre botladozva éppen meg tudtam állni…

Egy rendkívül idióta kék dzsekis férfit majdnem felborítva. A forró Latte Macchiato végigfolyt a kabátján (annak már ígyis-úgyis mindegy volt), és az én kezemen is. Hangosan felszisszentem és őrült módjára rázni kezdem a kezem, majd jobbhíján beletöröltem a kabátomba (igen, már annak is ígyis-úgyis mindegy volt), hogy legalább egy kicsit enyhítsem az égő érzést. Kékdzsekis tajtékzott a dühtől.

- Mégis mit művel maga? – ordított rám, valamiféle orosz akcentussal. Rémülten felpillantottam. Legalább két-három hasonló öltözékű biztonsági őr állt előttem, egy fekete lesötétített ablakú Mercedes körül, és mindannyian naaagyon csúnyán néztek rám.

- Bántani akarja a vendégünket? – folytatta aztán. 

A vendégünket?

A szívem nyolcszor olyan sebesen kezdett el dobogni, mint egyébként szokott. Mégis milyen vendégüket? Te jó ég, az lehetséges… lehetséges, hogy abban az autóban, egy igazi, hús-vér Forma-1-es pilóta ül, és ő az a vendég? Nem… nem lehet. Nyilván csak valami politikus, azokat védik ennyire. Mondjuk, lehet, hogy a chilei miniszterelnök tesz látogatást Melbourne-ben. Vagyis… van egyáltalán Chilének miniszterelnöke?

A lesötétített Mercedes ajtaja, mintegy válaszképp kinyílt, kékdzsekis viszont azonnal odapattant és elállta az éppen kilépni készülő férfi útját. Mégcsak azt sem láthattam, ki az. Pedig nagyon koncentráltam. 

- Maradjon még bent! – kiáltotta. – Maga, azonnal, menjen innen! – mutatott rám.

Tessék? Mi van? Hogy én? Ennek meg mi baja…?

- Mégis mi a francot gondol rólam? – tártam szét a két karom indulatosan. Úgy tűnt, ezen elgondolkozik egy pillanatra. Ott áll előtte egy huszonéves, százhatvanöt centis, barna hajú lány, kezében egy Latte Macchiatot szorongatva… Hát igen, nem vagyok az a tipikus gyilkos merénylő-alkat. A biztonsági őr egy kissé ellépett a kocsitól, én pedig hasonlóan dühösen folytattam. – Csak megbotlottam ebben az üvegben, és nekimentem magának, amiért természetesen elnézést… Miért kell ezt magának ennyire felfújnia? – mondtam szinte már kiabálva. Igen, felhúzott a hülyeségével! Mégis ki az az idióta, aki egy ártalmatlan Starbucks-vendégről azt hiszi, hogy valamiféle őrült, aki „bántani akarja a szálloda vendégét” (de vajon kit?!)? Könyörgöm, csak elveszítettem az egyensúlyomat amiatt a nyomorult Sprite-os üveg miatt! Ennyi volt az egész! És különben is, csak őt löktem meg, nem a „vendéget”! Akkor is, ha kékdzsekis nagyon közel állt az autóhoz… - Egyébként hol képezték magát az összeesküvési hadosztályon? És mégis mit gondolt, hogy esetleg meg akarok gyilkolni valakit karamellás Macchiatommal?

A hév olyannyira elragadott, hogy fel sem tűnt, hogy a Mercedes ajtaja teljesen kinyílt, és – miután kékdzsekis már hagyott szabad utat neki – az utasa kiszállt belőle. Felém fordult, és rámvillantotta széles mosolyát, aztán nevetni kezdett.

Rám.

Ez volt az a pillanat, amikor majdnem elájultam.

3. fejezet /2

Sziasztok!

Tudom, hogy sokáig nem jelentkeztem, sajnálom, de most meghoztam az új részt. Nem valami hosszú, igazából inkább csak a szereplőket ismerhetitek meg (talán hamarosan a Forma-1-eseket is...?), akikkel még nagyon sokszor fogtok találkozni a következő részekben. Köszönöm továbbra is a kommenteket, nagyon jól esnek, és a két új feliratkozónak is nagyon örültem :) Várom továbbra is a véleményeteket (mindig szívesen várom).

Jó olvasást! :)

Dorililien

Jules, te pedig harcolj harcolj harcolj!!!

#ForzaJules

Elliot a raktárba hívta össze az összes szerelőt, dolgozót és kísérőt (vagyis engem… persze másokkal is jöttek hozzátartozók, rajtam kívül egyik sem volt olyan elvetemült, hogy még szerdán is itt legyen), hogy a hétvége előtt még egy nagy, közös megbeszélést tudjanak tartani, ahol ismertette mindenkinek a legfontosabb feladatát, a csütörtöki terveket, az FIA ellenőrzés időpontját, meg még százezernyi olyan dolgot, amit nem teljesen értettem, vagy amire nem tudtam figyelni. Inkább az arcokat néztem, a rengeteg ismeretlen arcot, akik székeken ücsörögve, vagy csak lazán a falnak támaszkodva hallgatták a főnökük minden szavát. Egyesek jegyzeteltek is, füzetbe vagy a gépükön, mások lehunyt szemmel koncentráltak Elliot minden szavára, és próbálták az agyukba belevésni azokat (vagy csak aludtak… valamelyik a kettő közül). Eszembe jutottak az én munkahelyi megbeszéléseim, és el kellett mosolyodnom. A főnök minden héten tartott legalább egyszer délután egy „ki hogy halad a cikkével?” – típusú átbeszélést és munkakiosztást, ami természetesen fontos volt minden munkatárs számára: presztízsértékű volt az, ki milyen cikket kap, ki kap több oldalt, ki kapja a legizgalmasabb és legolvasottabb témákat. Sokszor egy témát többen is szerettek volna elvállalni, ilyenkor mindegyik „pályázónak” el kellett készíteni a cikkének a vázlatát, amelyeket a főnök ezeken a megbeszéléseken bírált el. Mindenki számára kihívást jelentettek ezek az egymással való versengések. Számomra viszont az egyetlen kihívás az volt, hogy minden héten kitaláljak valami indokot, amivel ellóghatok a megbeszélésekről. „Egyáltalán minek kellek én oda?” - ezzel csitítgattam a néha rámtörő lelkiismeret-furdalásomat. És, tényleg, minek? A főnök úgyis mindig elküldte nekem e-mailben a munkát (leginkább a „maradékokat”, amik annyira unalmasak és fölöslegesek, hogy senki más nem volt hajlandó elvállalni), különösebben meg nem érdekelte, ott vagyok-e a megbeszéléseken vagy sem, amíg rendesen végzem a munkámat.

Itt azért merőben más volt a helyzet. Bár azt hiszem, egy kicsit nagyobb dolgok múlnak azon, ha a Forma-1-es szerelők nem figyelnek, mintha én nem megyek el egy megbeszélésre. Itt egy időmérő, futam eredménye is múlhat azon, ha valaki nem figyel, nem koncentrál, rosszabb esetben a pilóta élete is veszélybe kerülhet, mondjuk egy rosszul rögzített kerék vagy helytelenül beállított motorműködés miatt. Nálunk meg maximum kevesebben veszik meg az újságot. Nem nagy cucc. 

Elliot negyvenöt perc munkaterv-ismertetés után hirtelen témát váltott. 

- Mint már valószínűleg tudjátok, a téli tesztek óta érkezett a csapathoz két új ember – kezdte mosolyogva. - Lena Wikström Németországból és Jason Greenfield Angliából. Álljatok fel, légy szíves – mutatott a két újoncra. Lena határozott volt és kedvesen mosolygott, Jason pedig – egy körülbelül velem egyidős, egyébként egész helyes srác – zavartan nézett körbe. – És szeretnék még valakit bemutatni – folytatta aztán Elliot -, aki a szezon során kísérni fog bennünket és hatalmas Forma-1 rajongó – és egyenesen rám mutatott, melynek nyomán a raktárban lévő összes szempár rám szegeződött. Zavaromban azt sem tudtam hova nézzek, mit csináljak, és csak abban reménykedtem, hogy a lámpa gyér fényében a többiek nem veszik észre, hogy az arcom égővörös színbe váltott át. Kicsit furcsa volt persze az is, hogy egy olyan ember mutatott be a többieknek, akinek még én magam se mutatkoztam be, sőt, egy szót sem váltottam vele…

- Ő Ábel Réka, Ábel Martin nővére. Réka, légy szíves te is állj fel!

Hah, felállni, hát persze. Próbáltam olyan határozott és nyugodt lenni, mint Lena, és szimpatikus első benyomást tenni mindenkinek, de a bemutatkozásom sokkal inkább Jasonéra hasonlított: lehajtottam a fejem, a kezemet zavartan tördeltem, miközben majdnem felborítottam a széket. De felállni sikerült.

- Ti mostmár a mi kis csapatunk részévé váltatok. Tudjátok… nem mi vagyunk a legprofibbak, a leggazdagabbak, a világbajnokok, de szeretjük a csapatot, és együttes erővel, egymást támogatva próbálunk mindent megtenni azért, hogy a Lotus fejlődjön, és évről-évre feljebb verekedje magát a mezőnyben. Olyanok leszünk, mint a második családotok, majd meglátjátok – fűzte hozzá egy szentimentális mosoly kíséretében. Jó volt látni, milyen szeretettel beszél a csapatról: a Lotus tényleg nem a legjobb csapat, nincs hatalmas rajongótábora, Elliot számára azonban mégis a legfontosabb.

- Nyilvánvalóan nem ez alatt az egy délután, vagy este alatt fogjátok megismerni az új csapattagokat, de azért szerintem tegyünk annyit a dolog érdekében, hogy mutatkozzunk be nekik egyesével. Nekem viszont most mennem kell Tony Fernandes úrral beszélni. Sziasztok! – mondta, aztán sietősen elhagyta a raktárt. Tony Fernandes úr valószínűleg nem az a fajta, aki tűri a késést. És valószínűleg annak is megvan az oka, hogy Elliot még a háta mögött is „úr”-nak szólítja.

A szerelők mind felálltak, mi pedig Lenával és Jasonnel körbementünk bemutatkozni. Harmincakárhány ember, harmincakárhány kézfogás és harmincakárhány név: valószínűleg ha valaki utána visszakérdezte volna őket, körülbelül ötöt sikerült volna felsorolnom. Azokat is csak azért, mert borzasztó hülyén hangzottak.

A bemutatkozás végére pont Martin közelébe kerültem. Az utolsó srác, akivel „megismerkedtem” mellette ült. Martinnál akkor pont Lena járt, így tisztán hallhattam a párbeszédüket:

- Helló. Lena Wikström, a takarítószemélyzet tagja – nyújtott kezet Lena. Persze Martin sem hagyta magát, „nyájasan” mosolyogva kezet fogott a lánnyal, és így mutatkozott be:

- Ábel Martin, de szólíts csak nyugodtan Matthewnak. 

Pár pillanatig még álltak így, egymás szemébe nézve. A pillantásuk határozott volt és „akkor is megmutatom, hogy én vagyok a jobb” érzelmeket tükrözött. Mint két hadvezér a háború előtt – gondoltam magamban. És a vajon senkinek sem jutott az eszébe, hogy oké, hülyék voltunk mind a ketten, akkor most egy-egy és akár kezdhetnénk is tiszta lappal mindent? Á, soha. Béketárgyalások nincsenek, a háború eldőlt. És egész szezonra szólónak ígérkezik.

Valaki megbökte a hátamat. Jason állt mögöttem és kedvesen kezet nyújtott:

- Csakhogy az újoncok is ismerkedjenek. Jason Greenfield – mosolygott. A háta mögött még láttam, ahogyan Lena egy határozott, sőt kissé durva mozdulattal elengedi, és arrébb tolja Martin kezét, az öcsém pedig még utána szól valamit – valószínűleg valami nagyon szép és kedves dolgot. 

- Á, szia – mosolyogtam vissza rá. – Ábel Réka.

- Akkor, ő az öcséd, Martin – mutatott felé.

Bólintottam.

- Ábel Martin – nyújtotta felé a kezét az öcsém is. – Te valahonnan olyan ismerős vagy nekem – jegyezte meg. – Milyen szériában dolgoztál ezelőtt?

- WSR – jött a válasz. – A Fortec Motorsportsnál. Te várj… - gondolkozott el Jason. – Trevornak dolgoztál, a Carlin csapatban!

- Igen. Tudtam én, hogy valahonnan nagyon ismerős vagy – vigyorgott Martin. – Én is tavaly jöttem el. Hogyhogy nem voltál a téli teszteken?

- Akkor még nem volt biztos a helyem itt. Két hete szóltak, hogy jöhetek, meg Lenának is. Ő is a Fortecnél dolgozott, rá nem emlékszel?

- Nem – rázta meg a fejét Martin. – De jobb is.

Jason nem igazán értette a dolgot, mindenesetre nem forszírozta tovább. A szabadedzés-beállításokról kezdtek el beszélni, meg a csütörtöki kerékcserékről, én pedig figyelmesen hallgattam őket. Hamarosan aztán újabb arcok érkeztek: egy nagyon magas, fekete hajú srác és a szintén nagyon magas, hosszú, barna hajú… kísérője. Akkor azt hittem, a barátnője, később kiderült, hogy a húga. Nem láttam a megbeszélésen egyiküket sem.

- Á, Martin – szólalt meg a férfi és kezet fogott az öcsémmel. – Késett a gépünk és csak most érkeztünk meg. – Aztán rám tévedt a tekintete. – Be sem mutatsz a csinos barátnődnek?

Először szerelő, majd PR-os, most meg Martin barátnője. Holnap ki leszek, Bernie Ecclestone? 

- Ó, dehogynem, persze – színészkedett Martin, miközben cinkosan összemosolyogtunk. – Réka, ő itt Simon Black, szintén a csapat tagja és az ő húga, Rebecca Black, PR asszisztens. Simon, Rebecca, ő itt Réka, az én csinos… nővérem. 

Nem sajnáltam ezt a kis félreértést, és Martin humoros válaszát sem, mert így legalább mindenki azt hitte, azon nevetek, és senkinek sem tűnt fel, hogy igazából Simon húgának a neve idézte elő a bennem feltörő fuldokló nevetést.

Pontosan addig sikerült palástolnom a dolgot, amíg kezet nem kellett fognom a csajjal.

- Szóval… ömm… Rebecca Black – nyögtem ki, de hiába harapdáltam az ínyemet, nem sikerült elfojtanom a röhögésemet.

Szerencsére a lány nem sértődött meg, csak nevetve megjegyezte:

- Látom, nálatok is nagyon népszerű a Friday.

- Hát igen. Így is mondhatjuk. – Simonhoz fordultam és neki is bemutatkoztam.

- Á, Réka – somolygott. – A csinos nővéred – mondta ezt már Martinnak. - Ő is itt dolgozik?

- Nem. A csinos nővérem csak kísér.

Kicsit kezdtem már kellemetlenül érezni magam ettől a „csinos nővér” dologtól. Persze azért a hiúságomat legyezgette, és még mindig jobb volt, mintha a nevemhez nőtt jelző a „rusnya” vagy „undorító” lett volna.

Hát igen.

- Ó, akkor ekkora Forma-1-rajongó vagy! – bólogatott Simon. Az erőltetett stílusa már kezdett egy kissé idegesíteni (meg persze az is, hogy nem volt képes levenni rólam a szemét). Látszott rajta, hogy tipikusan az a pasi, aki totálisan el van szállva magától, és azt gondolja, minden csaj belé szerelmes, csak azért, mert gazdag és elfogadhatóan néz ki. Mindig is utáltam az ilyen embereket, és valahányszor bepróbálkoztak nálam, első úton lekoptattam őket. Egy férfi ne szeresse saját magát jobban nálam, és ne gondolja azt, hogy annyira hihetetlenül és zseniálisan ellenállhatatlan, hogy egy-két szép szó után mindenki a karjaiba omlik. Nevetséges, komolyan.

Nem is méltattam válasszal. 

- Meddig maradtok? – intézte mindenki felé a kérdését Jason.

- Nekünk tizenegyig mindenképp kéne – húzta el a száját Rebecca. 

- Mi igazából most akartunk indulni – mondta Martin. – Elengedett a főnök hamarabb kivételesen, csak mert egész nap utaztunk. Tudjátok, pihenési idő. Ilyen is ritkán van!

- Ó, akkor bulizni sem jöttök ma este?

Felcsillant a szemem.

- Nem igazán. Legalábbis én biztos nem. Réka, te nyugodtan menj, ha van kedved.

Kedvem? Ennél hülyébb kérdést fel lehet tenni? Egy buli rengeteg jófej emberrel a melbourne-i éjszakában? A lelkesedésemmel semmi probléma nem volt. Azzal viszont sokkal inkább, hogy a fáradtságtól szédelegtem és még összefüggő mondatokban is nehezemre esett beszélni. Hezitáltam.

- Na, gyere már! Nagyon jó lesz! – hívott Jason, miközben Rebecca és Simon is bólogattak. 

- Még nem tudom – nyögtem ki végül.

- Rendben. Az Ocean Blue-ban leszünk. A hotel utcájában van, meg fogod találni – mosolygott.

Szép lassan el kellett köszönnünk mindenkitől, mert Martin már nagyon menni akart. Én kevésbé. Aki egyszer eljut a Paddockba, szerintem nehezen tud elszakadni tőle. Persze tudom, másnap is megyünk, sőt azután és azután is, mégis fájt, hogy ott kellett hagynom.

Hazafelé úton egyikünk sem beszélt túl sokat. Martin erősen koncentrált, hogy el ne aludjon (pedig felajánlottam, hogy vezetek én, de nem hagyta), én pedig az aznapi eseményeket dolgoztam fel. Csak akkorra tudatosult bennem igazán, hogy egy hatalmas álmom vált valóra. Egy olyan álmom, ami, ha nincs az öcsém, máig álom maradt volna. Sőt, valószínűleg örökre. Próbáltam a hálámat valahogyan közölni Martinnal, amolyan testvéri, fél-szóból-is-megértjük-egymást módon, így mosolyogva felé fordultam és bólintottam egy aprót. Válaszképp kaptam egy kómás „van valami bajod?” kérdést. Szóval ő is hálás.

Kilenc óra körül kanyarodtunk be a hotel parkolójába. A szobánkba felérve az első dolgom volt egy jó forró zuhanyt venni és hajat mosni. Fél tízre kész voltam, és szinte erőtlenül zuhantam bele az aranyszegélyes piros fotelbe. A szívem az Ocean Blue-ba húzott, a melbourne-i éjszakába, és azt mondta: Itt vagyok ebben a gyönyörű nagyvárosban, ami csak arra vár, hogy felfedezzem. Ráadásul mindezt rengeteg, jófej emberrel tehetném meg, akik magukkal hívtak szórakozni. Hát van itt kérdés? A testem és az agyam viszont olyan kimerültek voltak, hogy már nem mondtak semmit.

A szemeim lecsukódtak és elaludtam.